Pontosabban: a mindent elsöprő szerelem érzéséről és arról, ami utána következik… mikor már elsöpört…
A már idézett útkereső amerikai könyvből most két lelki fázist idézek fel. Az első a legcsodásabb lelki állapot – amikor az ember rátalál valaki nagyon különlegesre, és az életét hirtelen kitölti az a másik ember. Utána pedig azt a jelenséget nézzük meg, amikor egy párkapcsolatban valaki „túl sok” a másiknak, amikor azzal követ el végzetes hibát az egyik fél, hogy megfojtja a ragaszkodásával a másikat.
Nézzük, mit ír Liz arról, amikor a férjétől való különköltözése után először beleszeretett valakibe: „Iszonyú jóképű srác volt…amikor legjobb barátnőm, Susan először hallott beszélni róla, egyetlen pillantást vetett csak lázban égő arcomra, és azt mondta: - Ó, bébi, te aztán rendesen benne vagy a pácban. (…)
...abban az első néhány hónapban, amikor még ő volt az én romantikus hősöm, én pedig az ő életre kelt álma – milyen csodás volt az együttlétünk! Olyan fokú izgalom jellemezte a kapcsolatunkat, amilyenről addig nem is álmodtam. Kitaláltunk magunknak egy saját nyelvet. Kirándultunk és autóztunk. Hegyeket másztunk és tavakat úsztunk át. Világjáró terveket szövögettünk, utakat terveztünk, melyeket majd együtt teszünk meg. Ugyanazt a becenevet adtuk egymásnak, hogy még ebben se legyen köztünk semmi különbség. Együtt tervezgettünk, esküdöztünk és főzőcskéztünk. Felolvasott nekem, és kimosta a szennyesemet. (Amikor ez először történt, felhívtam Susant, hogy tudtára adjam az elképedésemet. Úgy le voltam döbbenve, mintha csak egy tevét láttam volna telefonálni… Álmélkodva mondtam: Képzeld, egy férfi kimosta az én bugyimat! – Mire Susan megismételte korábbi kijelentését: Ó, bébi, te aztán rendesen benne vagy a pácban…)
David és Liz első nyara olyan volt, mintha az összes romantikus filmből összevágnánk a nagyjeleneteket…”
És Liz, akinek megvolt az esélye rá, hogy ennek a férfinak az oldalán megtalálja a boldogságot, és kikecmeregjen kétségbeesett (depressziós) helyzetéből, elrontotta.
Az érzelmi függőség állapotáról – milyen az, és miért baj, ha valaki ráakaszkodik a párjára?
„Kínomban röhögök, ha eszembe jut, mi mindennek tettem ki Davidet… És én is kezdtem megismerni David igazi arcát. Kezdett visszahúzódni, kiderült, hogy magának való, mint egy remete, kerüli az érintést, és a személyes térigénye nagyobb, mint egy amerikai bivalycsordáé. David érzelmi visszatáncolása valószínűleg katasztrofálisan érintett volna a legjobb körülmények között is, tekintve hogy én vagyok a világ legragaszkodóbb lénye (egy vizsla és egy tapadókagyló keveréke), de a mostani körülmények a lehető legrosszabbak voltak…Több figyelmet és törődést igényeltem, mint egy koraszülött hármas iker. Ahogy David visszahúzódott, én egyre jobban csüggtem rajta, ez a ragaszkodás pedig csak fokozta a távolodását és nem sok időbe tellett, míg menekülni kezdett…
Az igazság az, hogy teljesen David-függővé váltam (mentségemre legyen mondva, ebben neki is volt némi szerepe, hiszen ő egy kimondott „férfi-fatal”), és amint a figyelme kezdett meginogni, könnyen megjósolható volt volt a reakcióm: kutyául szenvedtem. A rajongó szerelem egyik főbb ismérve a függőségi érzet. Azzal kezdődik, amikor bámulatod tárgya rád zúdít egy mámorító valamit, amelyről még magadnak sem merted bevallani, mennyire kívántad. Hamarosan egy igazi narkós kiéhezettségével fogsz sóvárogni a szenvedélyes figyelemre. Amikor pedig nem kapod meg az adagod, egyből magad alá kerülsz: dilis leszel és kimerült (arról nem is beszélve, hogy neheztelni fogsz a dealerre, aki kialakította benned ezt a függőséget, ám most meg nem hajlandó arra, hogy felköhögje az árut, pedig tudod, hogy van neki valahol raktáron, a fenébe is, hiszen eddig ingyen adta!).
Aztán ott találod magad a sarokban, remegve, lesoványodva, és csak ez az egy biztos: eladnád a lelkedet is, vagy kirabolnád a szomszédod, csak hogy újra, még egyszer kaphass abból a drogból… Közben imádatod tárgya elkezd undorodni tőled. Úgy néz rád, mintha soha nem is találkoztatok volna korábban, és furcsa módon nem is hibáztathatod ezért. Amikor tükörbe nézel, többé nem ismersz magadra. Egy szánalmas romhalmaz lett belőled. (…)
Daviddel napközben még jól megvoltunk, de éjszakánként az ágyban, ahol, mintha csak fertőző beteg lennék, észrevehetően egyre jobban elhúzódott mellőlem, úgy éreztem magam, mint egy atomháború egyetlen túlélője. (…) „
Eddig az idézet. Amit mindössze azért tartottam fontosnak egy külön cikk tárgyává tenni, mert elég sok ilyet láttam már magam körül – amikor valaki (többnyire a nő, de nem mindig!) képtelen megérezni, hogy a társának hol vannak a határai, képtelen elfogadni, hogy a másik számára a kapcsolat akkor lenne több, ha kicsit kevesebb lenne. Nem érzelmileg – mert egy igazi jó párkapcsolatban szeretetből sohasem lehet túl sok. Hanem jelenlétből, ráakaszkodásból. Én annak a híve vagyok, hogy hagyjuk meg a másik félnek a maga külön kis territóriumait. A hosszú távú boldogság egyik kulcsa szerintem ez: nem bűn, ha a feleknek van külön élete is, vannak olyan barátai, akikkel külön is összejár, olyan hobbija, ami csak az övé. Figyelem! Nem a nyitott házasság mellett kampányolok! Hanem a kölcsönös bizalomra épülő, egymástól nem függő, nem alárendelt, hanem teljes mértékben mellérendelt felek kiegyensúlyozott kapcsolata mellett.
Mert ha a másik fél úgy érzi, hogy nem bilincs köti hozzá a párjához, hanem ő maga szabadon választja mindig, minden helyzetben a párját – akkor nem akar majd kiszabadulni sem, mert nincs miből.