Az előzőekből már láttuk: a Curie családnak sikerült az, amit sokan lehetetlennek tartanak: összeegyeztetni a tudományos csúcsteljesítményt a családdal, gyermekneveléssel.
De vajon sikerül-e ma a tudományos pályát választó nőknek?
Sajnos a rendelkezésre álló adatok azt mutatják: legtöbbször nem. Az átlagos, felsőfokú végzettséggel rendelkező nőkhöz képest a tudós nők között nagyobb arányban találunk egyedül élő, vagy elvált nőket.
A New York Times erről szóló cikkében egy Fülöp-szigeteki biokémikus nő, Lourdes Cruz elmondja: sohasem volt ideje házasságra, gyerekszülésre… A laboratóriumban éli az életét, ez számára az egyedüli fontos területe az életnek. Gyakran az irodájában, egy matracon alszik, hogy éjjel is elvégezhesse a szükséges méréseket az éppen folyó kísérletéhez.
Ráadásul itt van az egyetemi kutatói státuszok kérdése. Azok a nők, akik sikeresen tudják ötvözni a kutatói létet a családdal, majdnem mindig arra hivatkoznak: mekkora szerencséjük volt… Például Elizabeth Blackburn ausztrál molekuláris biológus asszony, aki Carol Graiderrel közösen tavaly orvosi Nobel-díjat kapott, elmondja: 37 éves korában, pont azon a héten kapta meg tartós kinevezését a kaliforniai Berkely Egyetemen, amikor rájött, hogy várandós… Gigliola Staffilani, aki matematika professzor az M.I.T-n, annak köszönheti a „szerencséjét”, hogy nagyon fiatalon, már 34 évesen kinevezték – amikor a kortársai még tanársegédi állásokban legalább 6 évet húztak le -, és 36 évesen ikreknek adott életet. Így – mivel a két babát egyszerre gondozta - csak feleannyi időt töltött távol a tanítástól és a tudományos kutatásai publikálástól, mint ha a két gyermeket egymás után szülte volna meg.
Edith Heard brit genetikus professzor úgy véli, ha Nagy-Brittaniában marad, akkor végleg meg kellett volna szakítania kutatókarrierjét, amikor gyereket szült. De mivel a párja francia, 28 éves korában Franciaországba költöztek, ahol a francia kormány tartós szerződést kötött vele, s ez nagyobb biztonságot nyújtott neki, mint a más országokban szokásos rövid távú megbízások. Így is mindössze 10 hetet tudott otthon tölteni a gyermekeivel a születésük után… ezután a francia állam által támogatott gyermekgondozó intézményeket vette igénybe… De így is jobban járt, mint azok a kolleganői, akik Nagy-Britanniában maradtak: mert ők feladták a karrierjüket a gyermekszülést követően. Ráadásul - ami legalább annyira fontos: a férje is genetikus kutató, aki hajlandó és képes osztozni a családi teendőkben a feleségével.
Ez egy nagyon fontos momentum: azt mondják ugye, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy nő… De ez fordítva is nagyon igaz! Csaknem minden olyan nő mellett, aki a maga tudományos szakterületén éppúgy sikeres, mint anyaként – áll egy olyan férfi, aki segíti őt ebben! S ezek a férjek nem ritkán maguk is tudósok.
Ezt egyébként – kicsit e cikk témájából kilógóan – én tágabban is így látom: ahhoz, hogy egy nő (dolgozzon bármilyen szakmában) aktív és sikeres tudjon maradni a munkájában azután is, hogy gyerekeket hozott világra, az is szükséges, hogy a férje akítvan besegítsen a gyerekek gondozásába, a „logisztikába” – hozni-vinni a gyerekeket oviba, iskolába. Segítsen a bevásárlási teendőkben, és ne várja el, hogy a családanya napi nyolc órában háziasszonyként álljon a család rendelkezésére, hanem fogadja el és támogassa, hogy a nő nem szűnik meg gondolkodó lény lenni attól, hogy előtérbe kerül az anyai énje…
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem az a természetes, hogy a nő a család motorja, és viszi a vállán az egész csapatot… De. Ennek hagyományosan így kell lennie, mert erre vagyunk programozva. De közben bennünk is él az önmegvalósítás, a családon kívüli kiteljesedés igénye is – és ehhez nem ártana több családapai támogatás sok esetben…
S hogy visszakanyarodjunk a tudományos pályán munkálkodó nők világához: az idők változnak. Daniel Louvard, aki a Curie Intézet kutatási igazgatója, vezető francia biokémikus – és intézetében döntő többségben nőket alkalmaz kutatóként (21 nő és 4 férfi dolgozik a csapatában) – elmondja: ma már nem ritkán találkozik tudományos konferencián olyan női előadóval, akit elkísér a férje és a gyermekei… Ez pár éve még elképzelhetetlen lett volna. Tegyük hozzá: Monsieur Louvard a saját háza táján nem támogatja ennyire a női egyenjogúságot: felesége, aki doktorátust szerzett, feladta tudományos karrierjét, hogy otthon lehessen három gyermekükkel…
A megoldás az lenne, ha a nagy kutatóintézetek figyelembe vennék a tudós nők biológiai óráját, és az odaítélt kutatási támogatásokat fel lehetne függeszteni a gyermekszülés, -gondozás idejére, sőt, gyermekgondozási jutattást is fizetnének a kutatónőknek erre az időre. A Princeton Egyetem és az M.I.T. élen jár ebben a folyamatban.
És milyen jól teszik! Mert kutatókban bizony hiány van. És ez a hiány egyre fokozódik. Számítások szerint 2017-re Németországban 200 000 mérnökkel lesz kevesebb, mint kellene… Nagy-Brittaniában félmillió kiművelt fővel többre lenne szükség ahhoz, hogy fel tudják majd venni a versenyt az egyre fontosabbá váló iparágakban: pl. a környezetbarát energiával kapcsolatos szakterületeken.
Eközben Ázsia részesedése a világ kutatásaiből egyre nő: 2002-ben még 30%-ot tett ki, 2007-ben már 38%-ot az Ázsiában elvégzett kutatások aránya.
2008-ban az Európa Parlament Nőjogi és Esélyegyenlőségi bizottsága megállapította, hogy Európában a tudományos, mérnöki és műszaki területeken az egyetemen végző hallgatók 34%-a nő, de az egyetemi tanári pozícióban dolgozóknak mindössze 9%-a nő! Az állami szektorban kutatóknak 35%-a nő, a magánszektorban csak a kutatók 18%-a… Az ezzel kapcsolatos, nagyon érdekes vita leiratát itt elolvashatjátok, ha érdeklődtök a téma iránt:
Haraszty Ágnes és Hrubos Ildikó tanulmányát, mely még 2002-ben jelent meg a témáról a „Magyar Tudomány”-ban, itt olvashatjátok el:
Ugyenezen a fórumon jelent meg Csépe Valéria, az MTA levelező tagjának és főtitkárhelyettesének cikke „Édes teher – szerepválságban vannak-e a kutatónők?” címmel: http://epa.oszk.hu/00600/00691/00059/14.html
Végezetül megemlítem még a L’Oreal és az UNESCO által közösen létrehozott díjat: „For Women in Science”, azaz „A női tudósokért”. A díjat számos országban, közte Magyarországon is évente odaítélik, hogy bátorítsák a női természettudományos kutatókat, és felhívják a társadalom a figyelmét a kimagaslő teljestményt nyújtó női tudósokra. Fővédnöke a Magyar Tudományos Akadémia, a díjazottak személyéről szakmai zsűri dönt, melynek elnöke Dr. Ádám Veronika akadémikus, orvos-biokémikus. A díjra a magyar felsőoktatási intézményekben és az MTA kutatóintézeteiben dolgozó nők pályázhatnak, három kategóriában: a 30 év alattiakat, a 35 év alattiakat, és a 45 év alattiakat külön díjazzák. Az elismerés komoly pénzdíjjal is jár.
A 2009-es magyar díjazottak közül Lőrincz Andrea az agykérgi neuronális hálózatok megismerése terén ért el áttörő eredményeket. Az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutató Intézetének tudományos főmunkatársa, Bolyai ösztöndíjas, és csapatával elnyert egy több mint 100 millió Ft értékű nemzetközi kutatási támogatást. Jelenlegi legfőbb célja (nyilatkozta 2009. végén), hogy kutató férjével családot alapítson. Úgy véli, a gyermekszülés nem hátráltatná a tudományos munkásságát.
Toldy Andrea vegyészmérnök, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem munkatársa azt reméli az általa elnyert díjtól, hogy a pályaválasztás előtt álló lányoknak talán ez némi biztatást jelenthet, hogy nőként is lehetnek sikeresek egy övéhez hasonló kutatási területen.
Fuxreitner Mónika az ELTE TTK Kémiai Kutatóintézetében tanít, és az MTA SZBK Enzimológiai Intézetben tudományos főmunkatárs. Két kisgyermek édesanyja. Úgy véli, a díj, amit neki ítélt a zsűri, felhívja a tudományos szakma és a nagyközönség figyelmét arra, hogy a jelentős kutatási eredmények elérésében a nők is fontos szerepet játszanak.
És hogy ezt a férfitársadalom is egyre jobban megértse: még egy adalék… a cikkem első részének elején említettem, hogy a Harvard igazgatója, Lawrence H. Summers egy konferencián kinyilvánította véleményét arról, hogy a nők adottságai gyengébbek a férfiakénál… Na, ezért a kijelentéséért távoznia kellett a nagyhírű intézmény vezetői székéből!
Nóra
