Szeretem Szabó Magdát! Ki ne szeretné, aki egyszer látta Szerencsi Éva Georgináját vagy Garas Dezső Kőnig tanár urát és aztán vagy még azelőtt el is olvasta az "Abigél"-t. Szeretem regényeit, novelláit, színdarabjait....szeretem azt a meseszövést, ahogy hömpölyög nála minden a végkifejlet felé, ahogy az utolsó szóig izgalmasan lebilincselő a történet, és ahogy az utolsó szóig nem lehet benne biztos az olvasó, hogy nem éri-e még meglepetés...és mindeközben felidéződik a 19-20.századi Magyarország élete nem is akárhogyan, hanem egy család és egy gyökeres magyar város sorsán keresztül.
Olvasva írásait, részeseivé válhatunk Debrecen sok évvel ezelőtti történelmének. Úgy kapunk tökéletes korrajzot, hogy a hangsúly nem ezen van, hanem egy nagy család szövevényes kapcsolatrendszerén, rokoni szálain, erős összetartozás-érzésén, hitén, és a családtagok egymás iránti szeretetén vagy akár gyűlöletén....
Szabó Magda lelke legmélyebb bugyrait, családja legelrejtettebb titkait tárja őszintén elénk. Csak mesél, és közben szembesülünk egy korszakkal, és az abban élők félelmeivel, elfojtásaival, örömével, bánatával. Közben ráébredünk, ha még nem tudnánk: lehet, hogy a történelmi korszakok különböznek egymástól, de az azokban élt vagy élő emberek nem.
Volt egyszer egy kislány, akinek egész életét meghatározta a szüleihez való erős kötődése, a tőlük kapott "örökség és útravaló", valamint a szülőföldje és hite iránt érzett szeretete, ami minden magyar számára példaértékű.
Ezt éreztem öt évvel ezelőtt is, amikor elolvastam a "Régimódi történet"-et, amelyben Szabó Magda elmeséli édesanyja családjának lebilincselő és fordulatokban gazdag történetét, mindvégig édesanyja csodálatos lényét a középpontban megtartva. Később elhatároztam, hogy elolvasom Nagyanyám egyik kedvenc könyvét, a "Mondják meg Zsófikának" címűt. Gyerekkoromban, érthető okok miatt, nagyon tetszett nekem ennek a könyvnek a címe, de valahogy elment mindig mellettem...Aztán három évvel ezelőtt a kezembe akadt és elolvastam. Bevallom őszintén, azóta folyamatosan, persze kisebb szünetekkel, egyfolytában Szabó Magdát olvasok...
Azóta megvásároltam az összes fontosabb írását, és amit nem én vettem meg, azt - szintén Szabó Magda-függő - két barátnőmtől megkaptam. Azt gondoltam, már mindent tudok a Szabó-Jablonczay családról, de ahogy az elején is írtam, Szabó Magdánál soha nem lehet tudni, éri-e még meglepetés az olvasót! És éri!
Karácsonyra megkaptam említett barátnőim egyikétől a "Mézescsók Cerberusnak" című könyvet, amelyhez most jutottam el végre. Az írónő ezt írja a borítóján: "...Az alvilági révész, Charon pénzt kíván, fuvardíjat, a három torkon üvöltő, sárkányfarkú őrkutya, Cerberus varázsfűvel illatosított mézes süteményt....meg kell mondanom azoknak, akik adósa vagyok, hogy a történetekben, amelyek írógépemen születtek, valamennyien folytatják az életüket, hát megkísérlem az alászállást, mert nemcsak azokat kívánom újra látni, akikhez kötődtem, magamra is kíváncsi vagyok, gyermekmagamra, aki ebben a minőségében pontosan olyan halott már, mint a valódiak. Offát, Cerberus rituális süteményét majd összeállítom azzal, amim van, anyám alabástromfehérségének lisztjébe apám szeretete mézét gyúrom, s a szülővárosom feledhetetlen díszletei közt valaha sírt-nevetett hajdaniak sokízű, fűszeres személyisége elemeivel szórom meg gazdagon."
Az ajánláshoz hűen több olyan történet is van a könyvben, amely új titkokat árul el a "Régimódi történet" már jól ismert szereplőiről. Nagyon érdekes megismerkedni az írónő szülei különleges kapcsolatának újabb morzsáival, titkokkal, amelyeket aztán elvittek a sírba magukkal, és csak egy később megtalált tárgy létezésével "üzentek" meg lányuknak. (A muranói hattyú, Névjegyek). Az írónő mesél ismét édesapjához fűződő kapcsolatáról (Apám táncot jár) és számára időnként megmagyarázhatatlannak vélt dolgokról, amelyek egy-egy rokon vagy véletlen segítségével mégis megmagyarázhatóvá válnak (Özseni, Egy doboz fű Melindának).
Kívánok mindenkinek minél több Szabó Magda-könyvet!
Zsófi
Muszáj hozzáfűznöm ehhez: persze, hogy én vagyok az egyik Szabó Magda-függő barátnő (vagy a másik?). Az én iránta való feltétlen rajongásom még az Abigél előtt kezdődött, a Tündér Lalával, amit minden évben kétszer-háromszor elolvastam, kamaszkoromig. Az Abigél tévésorozat pedig olyannyira zseniális, hogy a mai napig megnézem, valahányszor csak adja a tévé. És a regényt is fejből tudom… De érdekes módon csak valamikor a kamaszkorom közepén kapcsolódott össze ez a két alapmű a fejemben, akkor döbbentem rá, hogy ugyanaz az írónő követte el ezt a két, merőben más stílusú remekművet.
Aztán anyukám könyvtárából elolvastam Az őzet és A Danaidát. Aztán sokáig semmit. 2002-ben a Für Elise megjelenése hozta vissza az életembe immár kitörölhetetlenül Szabó Magdát… Attól kezdve szinte minden kimaradt olvasmányélményt bepótoltam az életművéből. A Régimódi történet és Az ajtó olyan hatással volt rám, mint nagyon kevés más irodalmi mű, pedig elég sokat olvasok (ez talán már kiderült).
Én legjobban Szabó Magda humorát és életbölcsességét szeretem, a saját életem is más megvilágításba kerül azáltal, ahogyan ő ír a sajátjáról (mert arról ír, ahogy Zsófi is említette, szinte minden művében). Nagyon örültem, hogy élete utolsó éveiben olyan sok elismerés zúdult rá – világirodalmi szinten is, hisz a francia Femina-díj (ami a Goncourt-díj női párja, és nagyon rangos kitüntetés), az Európai Tudományos Akadémia-tagság kapcsán rengeteg felé hívták, 90. születésnapján ünnepelték Európa-szerte. De közben úgy izgultam érte, mintha egy családtagom lenne, hogy kibírja, ez a sok utazás ne viselje meg túlzottan amúgy is törékeny egészségét, és hogy győzzön benne az alkotás vágya a bocsánatos emberi gyarlóság, a hiúság felett – hogy tudjon nemet mondani a sok felkérésre. Írjon inkább helyette nekünk még sok szépet – fejezze be a Für Elise folytatását… Mindig azt nyilatkozta, hogy fejben már megírta, csak le kellene diktálnia… Hát, ez nem sikerült. Pótolhatatlan veszteség, és a mai napig reménykedem abban, hogy még előkerül a hagyatékából valami, a jegyzetei, bármi, ami csöpögtet még nekünk abból a történetből egy kicsit. Ezúton üzenem Tasi Gézának, aki a keresztfia volt, és hagyatékának gondozója lett, hogy még reménykedem! Aki hallja, adja át…
Nóra