Ha esetleg még nincs, kis szerencsével, némi pénzzel és sok szervezéssel még odaérhetsz Pamplonába, a világhíres bikafuttatásra. De ha holnapra nem is, az egy hetes San Fermin fesztivál következő napjaira biztosan…
Pamplona Észak-Spanyolországban fekszik, a baszk városka zászlaja és címere egy oroszlánnal ékes – mégis mindenkinek a felbőszülve rohanó bikák jutnak róla eszébe.
Minden évben július 6-án délben elkezdődik ugyanis a fesztivál Szent Fermin tiszteletére, aki egy 3. századi római szenátor fiaként született, majd kikeresztelkedett, és belőle vált Pamplona első püspöke. Mártírhalála után avatták szentté, a pamplonaiak pedig évente óriási ünnepet rendeznek a tiszteletére.
Ez a 16. századi eredetű fiesta mindent magába sűrít, amit a mediterrán temperamentumról gondolunk: nem csendes, vallásos áhítattal ünneplik a szentjüket, hanem féktelen és őrült mulatozással (ma már persze nagy számú turista is csapódik hozzájuk, a város fő anyagi forrása ez az egy hét, hisz több mint 20 milliárd forintnyi bevételt hoz nekik…).
A megnyitó ünnepségen, a város fő terén összegyűlő tömeg ételekkel dobálózik, még tojással is! Amikor a polgármester kilép a városháza erkélyére, ezer meg ezer pezsgősdugó pukkan, az üvegek tartalmát pedig egymásra locsolják az ünneplők… Ahogy minden évben, a polgármester ma is elmondja szokásos megnyitó beszédét, majd fellövik a „chupinazót”, egy rakétát, ami az egy hetes buli kezdetét jelzi. A részvevők előhúzzák vörös kendőcskéiket, meglengetik, majd a nyakukba kötik: kezdődhet a mulatság!
Az ünnep egyik leglátványosabb és leghíresebb része a 18. század óta szokásos bikafuttatás, az Encierro: először július 7-én reggel, majd ezután az ünnep minden napján reggel 8-kor szabadon eresztenek a városka szűk utcáin hat felbőszült (felbőszített…) bikát, hat vezérökörrel, akik terelik őket. A sor végét is 3 újabb vezérökör zárja, hogy összeterelje a lemaradt bikákat. A bikák 600 kilósak, és bikaviadalra tenyésztették őket.
A bikaviadal az állatvédők által folyamatosan támadott hagyomány, lehet rajta vitatkozni, hogy szép és megőrzendő tradíció vagy barbár szokás, melyet a történelem egyéb sötét fejezeteivel együtt el kellene már hagyni…
Egy biztos: az Encierro egy esély a bikák számára, hogy bosszút álljanak!
A leglelkesebb ifjak már negyed nyolckor a rajvonalhoz állnak, hogy megfelelő helyet kapjanak. Ez kulcsfontosságú, hisz a legtöbb balesetet a tolongás okozza… Időnként 4000 „patas” is próbára teszi a bátorságát egyszerre! A „patas” szót a helybéliek aggatták rájuk, azt jelenti: „tökkelütöttek”… Tényleg nem tűnik normálisnak az, aki 600 kilós, felbőszült bikákkal akar versenyt futni! Minden évben száznál több a sérült, gyakran halálos áldozata is van a bátorságpróbának (1925 óta 15 halálos áldozatot tartanak számon, a legutóbbi tavaly történt) – úgyhogy ha azt hisszük, ez egy súlytalan bohóckodás, akkor nagyon tévedünk…
7.55-kor, 7.57-kor és 7.59-kor a versenyzők eléneklik imájukat San Ferminhez, megkérik, hogy segítse őket a bikák ellenében, és adja áldását a futásukra… A háromszor énekelt ima után, pontban 8-kor eldurran a jelzőrakéta, kieresztik a bikákat. A futtatók semmilyen más eszközt nem használhatnak a bikák távoltartására, csak egy összetekert újságot… A futás akár már 3 perc alatt véget érhet, de volt már rá példa, hogy 12 percig tartott.
825 méter hosszú az útvonal, amely 7 szakaszra oszlik. Nem tanácsos megpróbálni mind a hetet végigfutni, kezdő bikafuttatóknak már 50 méter megtétele is komoly erőpróba! A legtöbb baleset a kanyarokban és a Callejon nevű, alagút-szerű szakaszon történik, ahol sokan elesnek egymásban… A bikák agyontaposhatnak, vagy akár fel is öklelhetnek egy-egy szerencsétlen „patas”-t.
Tavaly egy vakmerő ír férfi megragadta a szarvánál fogva az egyik, társaitól lemaradt bikát… Ő szerencsés volt, mert a bika csak meghempergette a földön. Nem úgy, mint azt a spanyolt, aki szintén egy lemaradt bika szarva elé került, és őt a bika célzottan támadta meg. Nyakon, szíven, és mindkét tüdején megdöfte az állat, a kórházban sem tudták megmenteni az életét.
Hogy miért vállalkozik mégis, az idén újra sokezer ember erre az esztelenségre? Azok, akik részt vettek már benne, azt mondják: mert ez a pár perc idézi fel legélethűbben azt az élményt, amikor még űzött vadként menekült az ember a kardfogú tigris elől… Hihetetlen adrenalin-löketet ad a bősz állatokkal való közvetlen találkozás.
A futtatás az arénában ér véget, ahol este már nem tökkelütöttek, hanem szakképzett torreádorok végeznek az aznap futtatott bikákkal… Napközben pedig rengeteg látványosság – parádé, felvonulás, mulatozás színesíti az egész hetet.
A San Fermin fesztivál július 14-én éjfélkor zárul, a „Pobre de mi” gyászos dallamára, gyertyafény mellett.
A fesztiválról 1931-ben a filmezés úttörői, a Lumiére fivérek készítettek filmfelvételt. Ám igazán világhíressé Hemingway „Fiesta – a nap is felkel” című regénye tette.
Én még sohasem láttam, és gyanítom, a tolongás és a véres jelenetek miatt nem is fogok elmenni kipróbálni vagy megnézni… Mégis azt gondolom: Európa az efféle izgalmas, gyakran őrült és idejétmúltnak tűnő hagyományoktól marad továbbra is a világ egyik legérdekesebb régiója.
Legközelebb az abszolút legkedvencebb kedvenc mediterrán városom, a toszkán Siena hasonló hagyományáról fogok írni nektek: a Palióról (bár az idei első Palióról már lemaradtunk, július 2-án tartották, de lesz még egy a nyáron: augusztus 16-án!)
Szeretettel:
Nóra
