…mondta az edző, aki a gyermekeinket már egy éve edzi, és most néhány napon át egy táborban próbálta összekovácsolni a csapatot. Na, nem a gyerekeket kérte bemutatkozásra (őket egy évnyi közös munka után már elég jól megismerte), hanem a szülőket, az esti lámpaoltás után egy jó órával – amikor a gyerekek már elaludtak.
Minek a bemutatkozás? Hisz mi, szülők minden héten kétszer összefutunk az edzések előtt és után, amikor ovis vagy kisiskolás korú gyermekeinkkel beloholunk az öltözőbe. Mindenkinek odavetünk egy gyors köszönést, majd ráhúzzuk a gyerekre a formaruhát, elrohanunk egy órára (ki bevásárolni, ki egyéb ügyeit intézni), majd edzés végén újra beesünk, öt-tíz percet felszínesen beszélgetünk a folyosón, merthogy minden edzés elhúzódik kicsit… Egyszóval minek bemutatkozni, ha már ismerjük egymást?!
De tényleg ISMERJÜK egymást? Természetesen nem. Azon a néhány családon kívül, akiknek a gyerekei osztálytársak, vagy akik szomszédok, senki nem ismert senkit a csapatban. Még most sem merném azt mondani, hogy ismerem a többieket – pedig a bemutatkozás akkor, azon az esti beszélgetésen végülis megtörtént.
Mindig furcsa helyzet az ilyen: az osztálytalálkozókon, az állásinterjúkon, néha tréningeken fordul elő, hogy pár szóban kell összefoglalnunk egy vagy több idegen ember számára, hogy voltaképpen kik is vagyunk mi, mivel foglalkozunk, mi a fontos közlendőnk magunkról, az életünkről.
És mindig a helyzettől függ, hogy ki mit mond el magáról.
Az osztálytalálkozókon sokan arra próbálják felhasználni ezt a lehetőséget, hogy bebizonyítsák egykori iskolatársaiknak: „én sikeres ember lettem, elértem, amit akartam, az életem csodás és irigylésre méltó”. Nekem van olyan osztálytársam, aki azért nem jön el egy-egy találkozóra, mert úgy érzi: nem elég fényes a kép, amit magáról fel tud mutatni. Mert kudarc érte az élet valamelyik területén, és ezt nem szeretné a többiek elé tárni, magyarul: szégyelli az életét, saját magát. Ezt mindig is nehezen értettem meg. Engem értek komoly, nagy kudarcok is az életemben, meg nagy diadalok is, de soha nem gondoltam, hogy egyik vagy másik szégyellnivaló vagy dicsekednivaló lenne… Az élet számomra nem verseny, ahol győzni kell, hanem út, amin végig kell menni – hegyre fel és völgybe le egyaránt.
Az állásinterjúkon kissé más szempontokat tart szem előtt a bemutatkozó: ha elég ügyes, akkor néhány mondattal szimpatikussá teheti magát a leendő alkalmazó számára. Igyekszik kidomborítani életének a munkaadó szempontjából fontos és érdekes részleteit, és elhallgatja vagy kiszínezi azt, ami hátrányt jelent az állás elnyerésében. A jó interjúztató persze leveszi a kozmetikázott bemutatkozások valóságtartalmát… De a bemutatkozás módja mindenképpen döntő jelentőségű.
Na de hogyan mutatkozunk be olyan embereknek, akik szinte ismeretlenek, nem függünk tőlük semmilyen formában, nem kell „elnyernünk a kegyeiket”, és valójában nem jelent semmit, hogy milyen képet alakítanak ki rólunk?
Ez utóbbi helyzetet figyeltem meg a sport-tábor esti szülői értekezletén.
Kiderült: ha racionális indokot nem is tudnánk mondani, hogy miért – de mégis fontos mindannyiunknak, hogy milyen képet alakítunk ki a többiek fejében magunkról. Szimpatikusnak, sikeresnek, boldognak akartunk látszani – és nagyon árulkodó, hogy ki mit tartott fontosnak kiemelni a rövid bemutatkozás során az életéből.
Nem meglepő, hogy a férfiak többsége a karrierjéről beszélt, múltbéli és jelenlegi munkáiról – extrém esetben még olyan mondatokat is elhelyezett a mesélő, mint „A cég, ahol tíz éve dolgozom, egyike Európa legnagyobb médiakonszernjeinek, és az amerikaiakkal is jó kapcsolatokat ápolunk.” Talán megbocsátjátok cinizmusomat, de én egy ilyen mondatnál elkezdek gyanakodni, hogy az úriember talán nem tartja magát elég sikeresnek, saját eredményei helyett az őt alkalmazó cég eredményeit tartja maga előtt pajzsként.
Az a férfiú, aki a cége által forgalmazott termékeket kezdi részletezni, szintén sokat mondó: azt hiszem, ő képtelen lazítani, a családi életét és társas kapcsolatait is elnyomja az életében a munka. Annyira egy körben mozog, hogy eszébe sem jut: a körülötte ülő emberek nem a termékeire kíváncsiak, hanem az életére – ha van egyáltalán különbség a kettő közt…
A nők bemutatkozása szintén nagyon érdekesen alakult – bár őket már a megjelenésük alapján is elég könnyen be tudtam sorolni a Zsófi által egy korábbi cikkben ismertett nőtípusokba: melyikük elsősorban „Amazon”, melyikük „Anya”, ki sorolható a „Madonna”-típusba, és van-e, aki a „Kurtizán” vonásaiból többet hordoz az átlagnál... A bemutatkozások után a kép árnyaltabb lett: több asszony hangjában is érezhető volt a csalódottság, hogy nem vitte többre, hogy kevésbé sikeres, mint a férje, hogy csak családanya…
És ez elszomorító. Hogy ma egy kétgyeres, háromgyeres anyukának szabadkoznia kell, amiért „csak anya”, amiért „csak” a családi cégben dolgozik, és nem szárnyal a karrierje magasabbra…
Visszatérő motívum, hogy a nőknek volt egy élete a gyerekek előtt, és van egy egészen másik élete most, amikor már anyák… Szinte senki nem folytatta azt az utat, amit pályakezdőként elkezdett, és a szülésig bejárt. Pontosabban: azok a nők, akik karriert futottak be a szülés előtt, akik kiemelkedően sikeresek voltak valamilyen területen (az „Amazonok”), ők nem tudták ott folytatni, ahol abbahagyták. Egészen más szakmában próbálkoznak most visszatérni a munkaerőpiacra vagy a vállalkozói létbe. Aki egy átlagos alkalmazotti állásból ment szülni, és pláne, aki csak egy gyereket vállalt – az a nő volt az egyetlen, aki vissza tudott térni az állásába.
A legkiegyensúlyozottabb képet az „Anya”-típusú nők mutatták. Akik boldogan nevelgetik a csemetéiket, és élvezik az életet. Nem hajtanak karrierre, sohasem hajtottak, a korábban végzett munkájuk is a gyerekekhez kötődik, akik arra születtek, hogy a legklasszikusabb női szerepet betöltsék.
Bár ki tudja, talán egy (vagy inkább több) mélyebb beszélgetésben kiderülhetne, hogy ők is vágynak valami másra, csak már azt is elfelejtették, hogy ezt ki lehet mondani…
Azt ajánlom, néha futtassatok le egy gondolatkísérletet: ti mit mondanátok el magatokról pár mondatban egy csapat vadidegennek? És ami elsőre beugrik – az valóban a legfontosabb tudnivaló rólatok? Vagy csak a legérdekesebb, a legvonzóbb? És kell-e, hogy az idegenek tudjanak rólunk valóban fontos dolgokat?
Jó elmélkedést kívánok.
Nóra