Pár napja ajánlottam Vizinczey István könyvét. Abban van egy rész, amikor a szerző az ötvenes évek elejéről -amikor ő huszonéves fiatalember- azt írja, hogy az asszonyok szerelme óvta meg őt túl fiatalon kötött házasságtól és attól, hogy állandóan az ÁVO-tól féljen. Jellemzi az asszonyokat, és a kisgyermekesekről ezt írja:
"A kisgyermekes anya többnyire élete legválságosabb szakaszát éli át. Talán két-három terhessége is volt már, gyors egymásutánban, s férje ezalatt keveredett először szerelmi kalandokba más nőkkel. Az a tény, hogy párjának vonzalma kihűlőben van, csak fokozza a felesége szorongásait: aggódik az alakjáért, fél az elrepülő évektől, s az örökkétartó szerelemről szőtt álomvilág szertefoszlik. Az asszonynak szembe kell néznie azzal a megoldhatatlan feladattal, hogy épp akkor hódítsa vissza férjét, mikor egy egész sor új gond és kötelesség nehezedik a vállára: a gyerekek majd' minden percét lekötik. Miközben járni tanítgatja gyermekeit, maga is botladozva próbálja visszanyerni régi egyensúlyát..."
Vizinczey arra a következtetésre jut, hogy ilyenkor szükségszerű és elkerülhetetlen egy titkos viszony, majd az segít a nő önbizalmán...de persze ő minden érett asszonyi kategóriánál erre a megállapításra jut: akit csal a férje, álljon bosszút, akit nem csal a férje, azért kezdjen viszonyt valakivel, hogy önbizalmának az jót tegyen...akit szeret a férje azért csalja meg, akit nem, az azért! Jól érződik a könyvből az, hogy egy teljesen más világ tapasztalatait írja le...erre már utaltam ajánlómban is...mégsem lehet azt mondani, hogy az általa megállapított igazságok zöme nem helytálló ma is, ezt a fent idézett szöveg is jól illusztrálja, és ahhoz még vissza is fogok térni.
A mi korszakunk ugyanannyira nem ideális, ahogy az 50 évvel ezelőtti korszak sem volt az. Akkor nagyon fiatalon és leginkább szűzen mentek férjhez a lányok, 30-35 éves korukra, akkor már 10-15 éve házasságban élve, jöttek rá arra (az író általános tapasztalata ez, nem az én véleményem csak), hogy ez így nem "jó"! És ezért tudtak új "tapasztalatokra" szert tenni a huszonéves fiatalemberek, mint Vizinczey.
Ez a helyzet ma már nem tipikus, de ettől még nem monhatjuk, hogy ma kevesebb a hűtlenség, meg a rossz házasság, csak ma általában más a motiváció!
Visszatérve az idézett szöveghez: amikor az én első két gyerekem kicsi volt, másfél év korkülönbséggel, én egy percig nem szenvedtem, mert tudatosan akartam két gyereket egymás után így...ma látom, hogy soha olyan szoros kötelék nem alakulhat ki két gyerek között, mint amikor két vagy ettől kevesebb év a korkülönbség köztük. Az én két gyerekem, aki ma 10 és 12 éves, állandóan vitatkozik, elégedetlenkedik a másikkal, de egy lépést nem tesznek egymás nélkül. Szóval ennek is megvan a maga előnye...visszatérve az anya helyzetéhez. Én akkor szerencsés helyzetben voltam, mert ugyan a családom, szüleim, rokonaim messze éltek tőlem és csak időnként tudtak nekem segíteni, de a férjemmel annyira egymásra voltunk utalva, hogy ebből is sokat tanultunk és azt hiszem, gazdagodtunk is.
Persze nagyon sok kismama-történetet hallottam, amikor a férj a két kicsi gyerektől lépett le, mert "ő nem ilyen lovat akart" és féltékeny volt a saját kisbabáira meg nem tetszett a "kerekebb" asszonyka. Ugye sok szakember elmondja, leírja, hogy egy férfi sokkal nehezebben éli meg ezt a korszakot, mert kirekesztve érzi magát anya-gyermek meghitt kapcsolatából, mégha a nő próbálja bevonni, akkor is. Nekem ezt nőként elég nehéz megérteni, mert ugye minden férfi beláthatja, hogy ezt a helyzetet elsősorban ő idézte elő, szóval ő volt az alfája és az omegája az egésznek, nélküle ez a produkció nem nagyon jöhetett volna létre! Tessék erre gondolni, amikor az jut eszébe egy apukának, hogy a baba "elszerette" tőle a feleségét.
Ugye józan ésszel be lehet látni, hogy egy nő teljesen más lelkiállapotba kerül, amikor végre anya lesz. Egy méterrel a föld felszíne felett lebeg, majd időnként egy méterrel a föld felszíne alá kerül...és ekkor kell ott lennie a szeretett férfinak, aki ugye hormonálisan és mindenhogy kiegyensúlyozottabb és józanabb, és akire nagy-nagy szüksége van a feleségnek. Mert egy kisbaba sem tudja pótolni a szerelmet és a párommal való meghitt összetartozás élményét! Ezt kell felidéznie mindkét félnek attól függően, milyen gyakran kerülnek nehéz helyzetbe a kapcsolatukkal vagy önmagukkal.
Nemrégiben találtam az interneten egy amerikai pszichológus érdekes és vicces előadásait, amelyekben férfiakról és nőkről beszél. Ő mondja azt, hogy a férfiak az első gyerektől elájulnak, szeretgetik az asszonyt, segítenek a baba körül, majd amikor megszületik a második gyerek és a feleség így szól: fogd meg légy szíves a babát egy percre! Erre ez a válasz: "A babát? Milyen babát? Van másik baba is?" Persze ezt a vicc kedvéért túlozta el az előadó, de az is tény, hogy a férfi feladata a "vadászat" és nem a "gyermekfelügyelet és a gyűjtögetés".
Azt gondolom, hogy az a helyzet sem szép, amikor egy apuka meghozza a "húst a vadászatról", hogy az anyuka nyugodtan tudjon babázni és ezek után arra szeretnénk rávenni, hogy napi rendszerességgel még "gyűjtögessen" is és a "gyerekre is vigyázzon". Ez sem elvárható, itt is meg kell találni mindkét fél érdekében az "arany közepet"!
Zsófi