Egy barátom hívta fel a figyelmet rá a facebook-oldalán: ma van Latinovits Zoltán születésnapja, 79 éve született – ő úgy mesélte: nagyapja, Gundel Károly éttermében, éppen Krúdy Gyula bácsi asztala fölött… Akinek főhőse, Szindbád lett Latinovits egyik leghíresebb, legendás alakítása.
Ha rájuk gondolok, nem tudom megállni a kérdést: miért kell kis hazánkban a kimagasló tehetségeknek elfeledve (elfeledtetve…), méltatlanul elmenniük?
Latinovits Zoltán kora legnagyobb színésze volt, ezt még az a rendszer is elismerte (igaz, csak a halálhíréről szóló újságcikkekben), mely a hatalmas, mindent elsöprő pesti sikerei után visszazavarta vidéki színésznek. A szemükben a tehetségnél többet nyomott a latban, hogy megalkuvásra képtelen életszemlélete kilógott a sorból…
Apai ágon földbirtokos, anyai ágon vendéglátós származása sem számított előnynek – erről szól egy jellemző anekdota halálnak évéből. A Mikroszkóp Színházba nézőként érkezett Latinovits, amikor odalépett hozzá Komlós János, a színház akkori igazgatója. Komlós így szólt Latinovitshoz: "Nem tudom, miként üdvözöljem itt Önt: Latinovits Zoltánt, a híres színészt, a Latinovits földbirtokos fiát, vagy a legidősebb Gundel-unokát?" Latinovits erre így válaszolt: "Én sem tudom, kinek köszönjem meg: Komlós Jánosnak, a Mikroszkóp színház igazgatójának, az egykori ÁVO-s tisztnek, vagy a szegedi rabbi fiának?!" Azt gondolom, hogy aki 1976-ban ilyet mert mondani nyilvánosan, annak szakmailag már minden mindegy volt…
Latinovits 1959 és 1962 között vidéki színházak sztárjaként, és első filmszerepei révén már országosan is ismert volt. Ezután a Vígszínházban és a Tháliában óriási alakítások sora következett 1971-ig – amikor is pesti színházi bojkottra ítélték. Ugyan ő kevesebbre becsülte filmes munkáit, de szerencsére halála évéig újabb és újabb filmszerepeket kapott. Mi, a hetvenes években gyerekeskedők is nagyon hálásak lehetünk azért, hogy a filmszalag megőrizte őt a mi generációnknak is – a Szindbád, A Pendragon legenda, az Egy szerelem három éjszakája, az Isten hozta, őrnagy úr!, az Ötödik pecsét (és még sorolhatnánk hosszan) ma is ugyanolyan erővel hat a nézőre. Az Utazás a koponyám körül című Karinthy-regény filmváltozatában nyújtott alakításáért San Sebastianban a Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb férfiszínésznek járó díjat is megkapta.
És persze verset mondott – sokan vannak köztünk, akik az Ady-, József Attila-, vagy Babits-verseket csakis az ő hangján tudjuk elképzelni ma is. Úgy vélte, amikor verset mond, színészként a költőt alakítja, az ő hangján szólal meg, a költőt jeleníti meg a versírás alkotói folyamata közben.
Legendás művészete mellett legendás volt a magánélete is – Ruttkai Évával regényes, szenvedélyes nagy szerelemben találtak egymásra. Latinovits egyszer azt mondta: „Az összes díjamat, szerepemet és sikeremet elcserélném két kisgyerekre.” Ez nem adatott meg neki.
Megadatott viszont egy besúgó, akit sokan okolnak Latinovits korai halálért… aki Luzsnyánszky néven éveken át jelentett róla, és aki Molnár Gál Péter néven, nagyhatalmú színikritikusként a földbe döngölte a színészt, mikor sok év távollét után végre újra felléphetett Budapesten.
Hogy ő mennyire járult hozzá Latinovits öngyilkosságához – egyáltalán, öngyilkos lett-e, vagy csak véletlen baleset volt, hogy a vonat kerekei alá esett, már sohasem tudjuk meg.
Csak annyit, hogy Latinovits is bekerült azon magyar zsenik sorába, akik nem tudták kiteljesíteni életüket és tehetségüket – mint az általa oly nagyon tisztelt Krúdy, aki csődben, eladósodva, kikapcsolt villannyal, végrehajtók zaklatása közepette halt meg 55 évesen.
Mindannyiunk veszteségei ők – a meg nem írt remekművek, a soha meg nem valósított, kimagasló alakítások nekünk hiányoznak.
Apropó, kiaknázatlan tehetség – mikor láttátok utoljára tehetségéhez méltó szerepben Cserhalmi Györgyöt? Hallottatok róla, hogy 2003-ban Európa Életműdíjat kapott? Miért zeng az éter féltehetségek vagy egészen tehetségtelen senkik nevétől, miközben róla – és még hány hozzá hasonló művészről - alig hallunk évekig?
