Julia Roberts új filmje nagy port kavar, pár napja mindenhol ebbe ütközöm az interneten és egyéb más helyeken is. Az Ízek, imák, szerelmek (Eat Pray Love) című alkotás a hírek szerint nem nyerte el a katolikusok tetszését.
A washingtoni Catholic News Service például azt javasolja a hívő filmrajongóknak, hogy inkább meg se nézzék, mert a főszereplő Rómában csak az evésnek hódol, templomba nem megy. Az sem tetszik az amerikai katolikusoknak, hogy a baptista és katolikus családból származó színésznő pont a film forgatásán került közelebbi kapcsolatba a hinduizmussal.
Az Elizabeth Gilbert önéletrajzi könyvéből készült film viszont a hindu vallási vezetőknek már inkább tetszik: azt remélik, akik megnézik a moziban, azokban feléled a kíváncsiság a vallásuk iránt.
Na most miről is szól ez a film, hogy még a vallási vezetők figyelmét is felkeltette. A forgatókönyv egy igaz történetet feldolgozó, önéletrajzi könyv alapján készült, amelyet Elizabeth Gilbert írt és nagyon nagy siker lett Amerikában.
Ha az ember elolvassa a könyv ajánlóit, feltűnik neki, miért pont az USA-ban lesz az ilyen típusú könyv hatalmas siker. A történet arról szól, hogy van egy boldogtalan amerikai nő, aki rosszul sikerült házasságából egy másik kapcsolatba menekül, de végül rájön, hogy saját magát kell először megtalálnia, hiszen életében még egyetlen napot sem töltött egyedül, vagy kapcsolatban volt, vagy szakításban, de sosem volt még magára utalva. Elválik, hátra hagy házat, pénzt, a régi életét és úgy dönt, hogy összesen egy évet tölt Olaszországban, Indiában és Balin.
Olaszországban a gasztronómia kapja a hangsúlyt, vendéglőből vendéglőbe jár a boldogtalan, önmagát kereső főhősnő. Az olaszoktól persze evés közben lehet a legfontosabbat megtanulni: ez az élet szeretete. Náluk az evés nem csak arról szól, -ahogy általában a mediterrán országokban mindenhol igaz ez- hogy táplálkozni muszáj, hanem egy egész életfilozófia épül a konyhára. Az otthoni nagy családi és baráti vacsorák, és a vendéglői élmények megtanítják az embert arra, hogy tudja értékelni az élet apró örömeit és szépségeit, és megtanítják az adott pillanat örömeit teljesen át- és megélni, a holnaptól való félelmek nélkül!
Az amerikaiaknak minden életfilozófiára nagy szükségük van. Ha belegondolunk abba, hogy az egyik leghíresebb és legismertebb amerikai mondás ez: „Az idő pénz”, akkor megértjük, miért keresik önmagukat annyira az amerikaiak és miért náluk írodik a legtöbb ilyen típusú sikerkönyv, amelynek az a kiindulópontja, hogy van egy boldogtalan ember, aki életmódot vált, keresi önmagát, elutazik a nagyvilágba és ott próbál felszedni valami olyan tudást vagy bölcsességet, amire aztán majd támaszkodni lehet.
Siker- és pénzcentrikus társadalomban nehéz élni, és nem csak fárasztó, lélekölő, de stresszes is. Ha állandóan erősnek és sikeresnek kell lenni, különben „nem ér a nevem”, akkor egy idő után jönnek a lelki bajok, a depresszió, az evési zavarok. Az Egyesült Államokban már komoly nemzetbiztonsági kockázattá vált az a jelenség, hogy a fiatalok nagyon nagy hányada elhízott. Ha a folyamat nem változik, akkor ez veszélyt jelent majd a hadseregre és így az ország biztonságára is.
Mindenki tudja persze, hogy az idő tényleg pénz, de pénzen meg nem lehet mindent megvenni. Kiegyensúlyozott, elégedett és egészséges állampolgárokat biztosan nem lehet pénzen venni. Szóval akkor mégsem a pénz a legfontosabb az életben? Nagyon fontos, de mégsem a legfontosabb? Hol is van a helye? Kik vagyunk és hová tartunk? Mennyire kell ehhez a napi 12-14 óra munka és a pénz?
Amikor idáig jut a saját élete értelmezésében egy amerikai, akkor megy és vesz egy repülőjegyet, persze csak ha meg is teheti ezt. Majd meg sem áll Európáig, Indiáig vagy Baliig, a legjobb esetben mindhármat meglátogatja, mint filmünk hősnője.
Ahogy olvasgattam az interneten a filmről, nagyon érdekes és jellemző volt a kommentelők reakciója. A vélemények olvasása előtt biztos voltam abban, hogy mit fognak írni az emberek. A nagyobb része a véleményeknek az volt, hogy „szegény” depis „néni”, milyen rossz lehet neki, hogy egy évig önmagát kell keresnie ilyen helyeken, mint pl. Bali.
Volt, aki azt írta, nagy vonalakban idézem, hogy: „Tegnap odamentem a főnökömhöz, ugyan adjon már nekem egy év szabadságot, mert megyek keresni önmagamat, de azt mondta, húzzak vissza dolgozni, mert kirúg, na így most nem tudok Balira vagy Indiába menni!”
Szóval jól tükröződött a véleményekből, hogy mi magyarok nem nagyon vagyunk fogékonyak az ilyen amerikai-típusú „rinyálásra”. Nekünk ez túl sok, hozzánk képest ők még mindig túl jól élnek ahhoz, hogy rinyálhassanak nekünk.
Az általános vélemény szerint kezeltessék csak a mentális problémáikat, fizessék a csillagászati összegeket a saját pszichoanalitikusuknak, de hagyjanak már minket békén, amikor nekünk nem ilyen típusúak a mindennapi megélhetési gondjaink. Sőt, az elmúlt évtizedekben még csak bonyolódott a helyzetünk, mert a megélhetési gondok nemhogy ritkulnának, de szaporodnak, és közben nálunk is egyre több a mentális betegségben szenvedők száma.
Szóval mi megkapjuk a keleti „nyomort” is és a nyugatit is. Sajnos mi tényleg nagyon "Középen" vagyunk, mert a Kelethez képest már túl nyugati az életstílusunk, a Nyugathoz képest viszont túl keleti a bankszámlánk. Ezt el kell viselni, valahogy túl is kell élni, és meg kell találni azokat a dolgokat, amelyektől a mi életünk jobb és szebb, mint Keleten vagy Nyugaton...és közben járjunk moziba meg olvassunk, mert attól is jobban leszünk és segít önmagunk "megtalálásában" anélkül, hogy körbejárnánk a Földet!
Zsófi
