Ezt a mondatot a Haruki Murakami nevű japán író írta önéletrajzi könyvében, melyet LÁTSZÓLAG a hosszútávfutásról - régi szenvedélyéről - írt, de valójában természetesen átvitt értelemben értette. El is gondolkodtam rajta, ki mindekivel kellene megértetnem ennek a mondatnak a jelentőségét a környezetemben!
Mert hogy nagyon igaz, abban biztos vagyok: vannak olyan helyzetek az életünkben, amikor elkerülhetetlen, hogy megsérüljünk.
Sajnos a fájdalom néha nem megúszható, bármennyire szeretnénk is. Pont, mint a hosszútávfutó esetében: előbb-utóbb egészen biztosan eljut az útnak arra a szakaszára, ahol már csak komoly fájdalmak árán tud továbbmenni. És ezt már az út elején tudja az, aki egy kicsit is hajlandó előre átgondolni a tetteit.
Vegyük például azt az esetet, amikor szerelembe (vagy szerelem-félébe) esünk. Körülbelül 14 éves korunk után már mindannyian előre tudjuk: a vége fájdalmas lesz. Minden szerelem vége fájdalmas - akár így, akár úgy ér véget. Ha rövidesen, vagy pláne hosszabb idő után kiderül: nem életünk szerelméről van szó, akkor a csalódástól szenvedünk. Ha a kapcsolat jól működik, de mégis véget kell érnie - akkor a szakítás fájdalmát kell átélnünk. Ha pedig a szerelem kiteljesedik, akkor bizony előfordul, hogy az élet, a sors, a jóisten szakítja el a szerelmeseket - ez az egyik legnehezebben megélhető fájdalom: a másik elvesztése.
Ilyen értelemben a fájdalom minden szerelemben kódolva van. (Kamaszkorom egyik kedvenc verse, ami egyébként elég jellemző - világfájdalmas kamaszgondolatok közepette: Louis Aragon verse, a címe Nincs boldog szerelem, és elolvashatjátok itt: http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/euproza/aragon.htm)
Az ember ennek megfelelően három nagy hibát követhet el: ha inkább bele sem megy olyan helyzetekbe, amelyektől megsérülhet - és ezért kihagyja mindazt a jó és nagyszerű dolgot az életéből, amit kihagyni kár. Vagy ha azon rágódik, miért kell fájnia annak, ami fáj - ez nyilvánvalóan teljesen értelmetlen, senki nem ígért nekünk fáklyásmenetet. De talán a legnagyobb hiba, amit elkövethet az ember: ha szenvedni kezd.
Ahogy Murakami mondta: a szenvedés opcionális. Szenvedni nem kötelező még akkor sem, ha fájdalom éri az embert.
Ezt persze könnyű kimondani, afféle facebook-bölcsességként egész jól hangzik... De ki tudja megvalósítani? Ki az, aki nem szenved, ha elveszíti a szerelmét, ha csalódik a reményeiben, ha hiányzik az életéből valami boldogságos?
Sok olyan barátom van, aki nem csak hogy szenved, de egyenesen megmártózik a szenvedésben - olyan hosszúra és olyan pokolira nyújtja, amilyenre csak lehet. Hihetetlen károkat okoz ezzel saját magának, elfecséreli az élete értékes perceit, óráit a szenvedésre.
De van olyan barátom is, aki egészen másképp éli meg a bajt. Nem elfojtja a fájdalmát, hanem megpróbál róla nem tudomást venni. Ő a példa rá: az tudja túlélni az élet nehézségeit szenvedés nélkül (vagy a lehető legkevesebb szenvedéssel), aki a történteknek egy másik oldalára koncentrál, nem a fájdalomra.
Nézzük a hosszútávfutót: fáj mindene, fúj a szél, könnybe lábad a szeme, ég a talpa, és a tüdeje oxigénért kiált... De ő nem figyel minderre. Ehelyett kiüríti a gondolatait, lépésről lépésre érezni kezdi, ahogy erősödnek az izmai, ahogy az akarata győzelmet arat a gravitáció felett. Élvezi a futást.
Ezt tehetitek ti is, ezt tehetjük mind, amikor valami fájdalmas történik az életünkben: nem figyelünk a fájdalomra. Azt választjuk, hogy nem szenvedünk! Kiürítjük a gondolatainkat, és csak előre nézünk. Magunkban felsoroljuk, hogy mi mindent nyerünk a helyzettel - hogyan leszünk erősebbek attól, ami történt. És csak a következő lépésre figyelünk. Meg a következőre. Aztán a következőre.
Szenvedés-mentes hosszútávfutást kívánok nektek, szeretettel:
Nóra
