Szombaton férjhez adtam egy jó barátnőmet. Esküvőkön az ember mindig elérzékenyül, és megrohanják a gondolatok. Én legalábbis így vagyok ezzel.
És közben az esküvő és a lagzi külsőségeiből, a menyasszony és a vőlegény viselkedéséből megpróbálok következtetéseket levonni arról: könnyű és hosszú lesz-e közös útjuk, vagy épp ellenkezőleg – rögös és sok súrlódással tarkított…
Van olyan ismerősöm, aki szerint minél nagyobb a lagzi, annál hamarabb válik el az ifjú pár! Láttunk már ilyenre példát, csakugyan. Hisz a nagy, világraszóló lagzival sokszor a szülők kívánságát teljesíti (a szülők kontójára!) és a külvilágnak, az ismerősöknek akarja kivágni a rezet a pár, nem pedig közös álmát megvalósítani, összetartozásukat szépen és meghitten kifejezni.
Ez persze ennél árnyaltabb – egyrészt vannak olyan hagyományok, amelyek szinte elengedhetetlen kellékei egy esküvőnek, a lányok jelentős része úgy nő fel, hogy egész életében erre a nagy napra vágyakozik. Amikor ő lesz a hercegnő, a figyelem középpontja. Attól még, hogy a lány meg akarja valósítani ezt az álmát, nem feltétlenül felületesek a vőlegénye iránti érzései.
Az is lehet, hogy a párnak őszintén fontos, hogy a sok-sok rokonnal, baráttal mind megoszthassa az örömét.
De tekinthetjük úgy is, hogy a nagy külsőségek önző és kivagyi módon pénzt vonnak el az igazán fontos dolgoktól, közös életük megalapozásától. És józan ésszel belátható: akkor, amikor ebben az országban olyan sokan küzdenek megélhetési gondokkal, bicskanyitogató belegondolni, hogy egy-egy esküvőre sokszázezer, sőt – gyakran több millió forintot elver némelyik család.
De nehezen tudok mit kezdeni a másik véglettel is - amikor Las Vegas-stílusú esküvőt tart valaki - ötletszerűen, hireteln felindulásból megy hozzá valakihez (a magyar törvények, szerintem helyesen, ezt nem könnyítik meg).
Szabályokat, mint oly sok más témában, ebben sem lehet felállítani. Nekem mindenestre akkor szimpatikus, akkor pozitív üzenetű egy esküvő, ha látom az ifjú pár szemében csillogni a valódi szeretetet és összetartozást. Ha nem unottan, fáradtan, fásultan csinálják végig ezt a nehéz, zsúfolt napot, de nem is csak egy jó bulinak tekintik, hanem minden percben tudatában vannak, hogy miért teszik!
És szeretem az egészen meghitt, nagyon szűk körű, külsőségektől mentes esküvőket is. Erre gyakran valami külső („kényszerítő”) körülmény miatt kerül sor – akár anyagi okból, akár a családban éppen zajló egyéb történésekhez alkalmazkodva. Aki ilyen körülmények között is ragaszkodik hozzá, hogy megtörténjen ez a ceremónia - az biztosan komolyan gondolja, komolyan veszi a fogadalmát.
Az én esküvőm valahol a kettő között félúton volt – nem csak a két tanú volt jelen, de még a családom és baráti köröm tagjai közül is csak nagyon keveset hívtunk meg. Az ünnepi ebéd sem étteremben volt, hanem otthon – igaz, az éttermihez hasonló külsőségekkel adtuk meg a módját. Lagzit viszont nem vállaltunk be – helyette még aznap leléptünk nászútra… S hogy a tágabb baráti kör se sértődjön meg, hazatérésünk után közösen is buliztunk egyet velük – de a menyasszonytánctól, az emeletes tortától, a vőfélyek vicces beszólásaitól, a kényszeredett lagzis játékoktól, amelyek jókedvet próbálnak erőltetni a vendégekre – mindettől szigorúan tartózkodtunk. Még „hivatalos” esküvői fotózásunk sem volt – a szép ruha fontos volt számunkra, de a pózolásból köszöntük, nem kértünk…
És volt egy második esküvőm is öt évvel később (sietek leszögezni: ugyanazzal a férjjel…) – ami még meghittebbre és még családiasabbra sikerült, a legszebb emlékeim közé tartozik mindkét alkalom.
A most szombati esküvő, amikor a barátnőm kelt egybe választottjával – nem ilyen volt. Csak a vacsorán százan voltunk – a templomban még többen. Hosszú és fárasztó fotózáson örökítették meg az ifjú párt – sőt: a násznépet is! Csoportban, párokban, mindenhogyan. Nagy vacsora volt, élő zene is és dj is, táncolt is a násznép annak rendje és módja szerint.
És mégsem éreztem, hogy a külsőségek elvitték volna „rossz” irányba az eseményt. Mert a lényeg az maradt, ami a templomban történt.
Olyan pár kelt egybe, akik nem a mindent elsöprő érzelmek fellángolásának hatása alatt házasodtak össze, hanem - bár nagyon fiatalok – szerelmük már sok próbát kiállt. Hosszú távkapcsolatot külföldi munka idején, újra összehangolódást a hazautazás után. Tanúja lehettem a menyasszony vívódásainak, hogy mikor hozza meg ezt a nagy döntést – mert az ő döntése (komoly vallásos hite miatt) tényleg egy életre szól.
És épp ezért nagyon jó volt látni, hogy ez a nagy döntés nem nyomasztotta egyiküket sem. Felszabadultan és valódi jókedvvel élték meg az egészet, ebben segített személyes jó barátjuk, a velük egy korú pap is, aki a szokásos szívfacsaró formulák helyett vidám, sőt, már-már szórakoztató módon hívta fel a figyelmüket arra, hogy mit is jelent valójában a házasság szentsége. Semmiféle szorongást, az ilyenkor szokásos izgatottságot nem éreztem a fiatalokon, ilyet eddig még soha nem tapasztaltam egy esküvőn sem.
Egyszóval jó esemény volt, azt sugallta nekem, hogy ez a pár nem egy kötelező feladatot teljesített és nem révbe ért, hanem egy boldog, hosszú közös út első állomásán áll.
Ezt kívánom nekik szeretettel:
Nóra