Tegnap ritka élményben volt részem – falunk őslakosainak legjavával együtt ünnepeltük egy barátunk 40. születésnapját. Mi afféle gyüttmentek vagyunk, igaz, az első hullámban érkezettek közé tartozunk, így már csak árnyalatnyi a különbségtétel a valóban idevalósi emberek és miközöttünk. De azért még ott az az árnyalat… 12 év után is!

Az őslakos ünnepelt révén kerültünk ide, a faluba: amikor a férjem és szülei telket kerestek a környéken, ő szólt, hogy tud egy jó parcellát – ha megtetszik a falu, hát tessék itt letelepedni! És megtetszett. Nagyon jó döntés volt, most már biztosan tudjuk, hogy nekünk ez a hely lett „kijelölve”. Barátságos falubeliek, jó közbiztonság, élénk társasági élet, összetartás, szép környezet, ráadásul a főváros közvetlen közelében! Minden adott, hogy a gyermekeink itt nőjenek fel. S hogy ők legyen a jövő őslakosai…

Az évek során lett pár barátunk az itt élők közül, akikkel ugyan ritkábban jövünk össze, mint a régebbről hozott barátokkal, de amikor alkalmunk van együtt időzni, mindig nagyon jól érezzük magunkat velük.

A tegnap is fergeteges hangulatban telt, jó beszélgetésekkel tarkítva. Az egyik legérdekesebbet a falu katolikus papjával folytattam. Korunkbeli, nagyon szimpatikus Atya, aki nem rest a nyájával eltölteni egy szombat estét. Szóba került az esküvő is, amin a múlt héten vendégeskedtünk – így jutottunk el a házasság témaköréhez. És így tudtam meg sok fontos dolgot erről a páros intézményről – egy cölibátusban élő férfitól!

Azt mondja, egyházmegyéjében 20 ezerről 2 ezerre esett vissza a házasságkötések évenkénti száma! Ez elképesztő és megrázó… S hogy már a jegyesoktatás során jól látja, melyik az a pár, akinek nem kellene végigmennie ezen az úton, mert nagy valószínűség szerint válás lesz a vége…

Azokban látja meg a sikeres házasság reményét, akik tisztában vannak vele: nem elvárásokkal kell megkezdeni a közös utat, hanem elfogadással. Ők azok, akik nem fogják évek múltán párjuk fejéhez vágni, hogy „Úgy megváltoztál! Már nem ugyanaz vagy, akihez hozzámentem/akit elvettem! Már nem tudlak szeretni!”… Mert a jó házasság alapja, hogy elfogadjuk: a párunk változik, FEJLŐDIK. Lélekben gyarapszik. Ennek örülni kell, segíteni kell őt a fejlődésben, a jó irány megtalálásban. Nem pedig visszahúzni a kiindulóponthoz – amikor összekerültünk.

Mindannyian tudjuk, hogy mekkora válságban van a család. De az mégis nagyon sokat mondó adat, hogy egy egyházi iskolába felvételiztető pap 400 jelentkezőből kb. harminc olyat talált, akinek a családja „ép”, aki nem mozaikcsaládban nő fel, aki nem a sokadik „apukát” vagy „anyukát” fogyasztja… Ezeknek a gyerekeknek újra meg újra meg kell élniük, hogy a család nem az állandóság fellegvára, nem egy biztos háttér, hanem nagyonis bizonytalan, állandóan változó környezet az is, mint a világ, amelyik rohanvást változik körülöttünk, és ezzel elbizonytalanítja a gyerekeket.

És ez egy egyházi iskolából érkező statisztika – aminek elvileg ugye a válások tekintetében kedvezőbbnek kellene lennie a nagy magyar átlagnál… Ijesztő volt ezt hallani.

Sok más érdekes téma is szóba került az este folyamán, még napokig fog rajta járni az eszem. És megint megfogadtam, hogy lehetőség szerint gyakrabban fogom keresni a társaságát az én kedves falumbelieknek.

Nóra