Feldmár András egy magyar ember Kanadában. Ez még nem rendkívüli, de ha elolvassuk az életrajzát és néhány vele készült interjút, vagy megnézzük a róla készült dokumentumfilmet, akkor biztosan megjegyezzük a nevét és néhány gondolatát.

Vannak emberek, akiktől sokat lehet tanulni, abból, ahogy élnek, abból, amit mondanak, vagy abból, amit tesznek. Feldmár is egy ilyen ember. Lehet vele egyetérteni, vagy sem, ezt ő maga hangsúlyozza is, hogy legyünk szkeptikusak, de hogy vélemény nélkül nem maradunk vele kapcsolatban, az biztos!

1956-ban, 16 évesen vándorolt ki Kanadába, és ennek nem politikai okai voltak, hanem mert felnőtté akart válni, el akart szakadni az édesanyjától.

Matematikus, majd pszichológus lett. Találkozott R.D. Lainggel, aki egész addigi életét megváltoztatta. Gyerekekkel, családokkal, csoportokkal és különböző közösségekkel foglalkozik elsősorban.

2007 óta létezik a Feldmár Intézet, amelynek alapítói így fogalmaznak:

 „Egyetértünk vele abban, hogy az, hogy van-e élet a halál előtt, többek között azon múlik, hogy valaki miképpen tud akkor is szabad maradni, ha pisztolyt tartanak a halántékához, vagy hogy képes-e átlátni, hogy a szeretet nem más, mint a másik ember másságának teljes elfogadása és a valódi párbeszéd. Mindehhez persze bátorság kell. A szeretet pedig munka, és a bátorság nem egy a félelemnélküliséggel.”

Az Intézet honlapjának már az eleje sem szokványos: felhívják az olvasó figyelmét arra, hogy: „Az élet szerfelett veszélyes. A halál teljesen biztonságos.” (R.D. Laing)

Mint írják, „a Feldmár Intézet honlapjának böngészésekor ajánlott a szkeptikus tudatállapot”. A látogató legyen felkészülve arra, hogy nem mindennel fog egyetérteni, de ez nem hibája egyik félnek sem, mert „a valóság, az igazság senkinek sem tulajdona”! (http://www.feldmarinstitute.hu/index.php?cbsmodul=intro)

Feldmár tevékenysége szemben áll a hagyományos pszichológiai utakkal: elítéli a diagnosztizálás elterjedt módszerét, és az ezen alapuló terápiát, valamint a betegségek és az emberek címkézését, és a gyógyszeres kezelést, egyes kivételes esetektől eltekintve.

Ha elolvasunk vele készült interjúkat, rögtön megértjük, miről is van szó. Én most a „divany.hu”-n pár napja megjelent cikkből fogok idézni.

Feldmár szerint nincs problémás gyerek, csak problémás család: „...amikor kapok egy telefont, hogy a gyerekekkel baj van, akkor már biztosan tudom, a gyerekekkel soha sincs baj, mindig a szülőkkel van. Két példát mondok: vannak olyan lányok, akiket anorexiásnak hívnak. Olyan nincs, ez ugyanolyan kitaláció, mint a depresszió. A lány elhatározza, hogy nem akar enni. Akkor kivel veszekszik? Az anyjával. Mert általában az anya az, aki azt akarja, hogy a gyereke egyen. Itt tulajdonképpen egy óriási gerillaharcról van szó: nem csak önmagáért csinálja a gyerek, hanem valakiért. Amikor ennek egy kicsit utánanéztem, akkor azt láttam, hogy az ilyen családokban gyakran – nem mindig persze, nem lehet általánosítani – az apa papucsférj. Nem harcol a mamával, és mindenben beadja a derekát. A lány pedig meg akarja tanítani az apját, hogy hogyan kell nemet mondani a mamának. Nekem itt nem is kell a lánnyal foglalkoznom, hanem az apával. Őt kell bátorítanom arra, hogy végre harcoljon a feleségével, ne a lányának kelljen. Ha az apát bátorítom, felszabadítom a lányt. 

A másik példa: egy tizennégy éves fiútól a szülei elkezdtek félni, mert csúnyán beszél velük, és dühös rájuk. Az iskolában rendesen tanul, vendégségben meg vannak elégedve a viselkedésével, de otthon elszabadul a pokol. Itt is észrevettem, hogy az apja egyáltalán nem veszekszik az anyával. A fiú ezért kifejezi az apja haragját az anyja felé. Ha ebben a helyzetben az apát sikeresen bátorítom, hogy fejezze ki a saját dühét, és ne hagyja ezt a fiára, akkor a fiú megkönnyebbül.

Minden gyerek szenved attól, amivel a szülők nem küzdenek meg, és minden gyerek azt szeretné, ha a szülei egészségesek és normálisak lennének. Minden gyerek tehát potenciálisan a szülei terapeutája. Megpróbálják meggyógyítani a szülőket, mert ha azok egészségesek lennének, akkor szeretni tudnák őket. Ha viszont össze vannak bogozódva, akkor nincs idejük és energiájuk a gyereküket szeretni.”

Feldmár arról is beszél a cikkben, hogy a fiúk nem tudnak férfivá válni a civilizált társadalmakban, mert nincsenek beavatási szertartások, nem lehet megkülönböztetni, hogy hol a gyermekkor vége és hol a férfikor kezdete. A nők azzal, hogy gyermeket szülnek, felnőtté válnak, mondja ő, mert innentől kezdve soha többé nem lehetnek lányok.

“A fiúnál pedig ez nincs meg, holott minden fiú arra vágyik, hogy egy felnőtt férfi átölelje a vállát, és azt mondja neki, hogy na, most már te is olyan vagy, mint mi. Vannak például olyan kultúrák, ahol a férfiak éjjel elrabolják a fiút az anya házából, és attól a pillanattól kezdve a férfiakkal él és teljes jogú tagja a férfitársadalomnak. Nálunk sajnos ilyen rítus nincs. Gyakran lehet találkozni azzal a problémával, hogy a férfi inkább marad a szülei fia, mint a felesége férje…az elmúlt negyven év feminizmusa olyan férfit akart definiálni, akitől a nőknek nem kell félniük. Ami egy olyan képzetet keltett a férfiakban, hogy a valódi férfi kvalitásokra inkább nincsen szükség.”

Saját férfivá válásával kapcsolatban is a dolog lényegére hívja fel a figyelmet, ami azért is nagyon fontos, mert az elmúlt hatvan-hetven évben, (az ő gyerekkora óta) többszörösére nőtt az olyan fiúk száma, akik életéből “eltűnt” az apa.

“Elmesélem, hogy mi történt velem. Miután kisgyerekkoromban eltűnt az apám, onnantól kezdve egyszer egy héten láttam őt, anyámmal és nagyanyámmal éltem. Az apámat és a férfiasságot az anyám szemén keresztül kaptam meg. És egy nőnek az elképzelése arról, hogy milyennek kell lennie egy férfinak, az tulajdonképpen egy karikatúra. Ha nem vigyáztam volna, és nem ébredtem volna rá arra, hogy valami baj van, akkor valószínűleg egy olyan férfivá váltam volna, akiről egy nő álmodik. Ahhoz, hogy megtudjam, mi a férfi, az kellett, hogy 34 éves koromban találkozzak a tanítómesteremmel, R. D. Lainggel. És ő – nem akarattal, vagy céltudatosan, hanem azzal, ahogy volt a világban – adott egy modellt, hogy úgy lehet férfinak lenni. És ebben voltak olyan kvalitások is, amiket az anyám nem akart bennem. Például a bátorság. Az anyámnak fontosabb volt az, hogy vigyázzak magamra, mint az, hogy bátor legyek.”

Akit érdekel Feldmár András véleménye az életről, nézze meg a róla készült filmet, amelynek már a címe is sokat elárul: Van élet a halál előtt?

Sajátos véleménye van a kábítószerről is. A heroinról azt mondja például, hogy aki kipróbálja, az hirtelen megtapasztalja a testi és lelki fájdalmaktól mentes életet. A heroin kinyit egy olyan ablakot, amelyen át az ideális világba tekinthetünk. Az LSD Feldmár szerint felébreszti az embert, segít meghalni, és a továbblépés érdekében újjászületni, viszont a szenvedélyek csak akkor uralják el az életünket, ha nem találunk helyettük vonzóbb, érdekesebb célokat. A beidegződő szokások mindössze illúziót keltenek és alibit nyújtanak arra, hogy mi magunk, saját erőnkből ne akarjunk változtatni és változni. Ez a véleménye nagy vitákhoz vezet, egyszer valaki ezt mondta róla:

“Félreértés, hogy Feldmár népszerűsítené például az LSD-t.
Ő maga olyan, mint az LSD. »

Zsófi