Közeledik október utolsó napja, amely az angolszász világban, különösen az Egyesült Államokban nagy ünnep. A Halloween az elmúlt húsz évben lassan teret hódít nálunk is, a Bálint-naphoz hasonlóan.
Ahogy a Bálint-nap megünneplése elsősorban a szerelmesek körében terjed Európában, úgy a Halloween leginkább a gyerekek ünnepe. A kisebbek nagyon szeretik a kivájt, szemmel és szájjal vicsorgó és világító tököt, a játék denevéreket, a nagyorrú csúf műboszorkányokat és szellemeket.
A Halloween a Mindenszentek előtti estét jelenti. Ősi kelta ünnep, az Írországban és Skóciában élő törzsek ezen a napon ünnepelték az újévet, a Samhain-t, vagyis "a nyár végét" és ilyenkor egyszerre hódoltak a Napisten és a holtak Ura előtt.
Abban hittek, hogy ezen a napon visszatért hozzájuk azoknak a bűnösöknek a lelke, akik állatok testében laktak. Áldozatok bemutatásával ezen a napon engesztelést szerezhettek az elhunytaknak, hogy végre átkelhessenek a mennyországba.
Egy máig fennmaradt hiedelem szerint október utolsó napján a legvékonyabb a választóvonal az élők és a holtak világa között. Az eltávozott lelkek ezen az éjszakán visszatérnek a világba. Már a kelták is megpróbálták magukat megvédeni a gonosz szellemektől, házaikban eloltották a tüzet, hogy a hideg és barátságtalan hely ne vonzza őket. Maguk is szellemnek öltözve jártak-keltek az utcákon, hogy a Gonoszt megzavarják és elűzhessék.
Október 31-én, miután a termést betakarították és elraktározták a hosszú, hideg télre, megkezdődött az ünnepség. A kelta papok a hegytetőn, a szent tölgyfák alatt gyülekeztek, új tüzeket gyújtottak, termény- és állatáldozatokat mutattak be. Ez jelentette a nap-szezon végét és a sötétség kezdetét. Mikor eljött a reggel, a papok szétosztották a parazsat a családok között, hogy azzal új tüzeket gyújthassanak, és így távol tarthassák az ártó szellemeket és a hideget.
Halloween szimbóluma már hosszú évszázadok óta a kivájt töklámpás, az ún. Jack-lámpa, amely eredetileg kettős célt szolgált: egyrészt távol tartotta a gonosz szellemeket, másrészt pedig így világítottak a halottak szellemeinek, hogy azok hazatalálhassanak.
Jack a hiedelem szerint egy részeges kovács volt. Sikerült megviccelnie még az ördögöt is. Amikor az eljött érte, hogy elvigye, Jack felzavarta egy hatalmas fa tetejére, aztán keresztet rajzolt a fa törzsére. Mivel az ördög irtózik a kereszt érintésétől, nem tudott lejönni a fáról. Jack csak azután engedte le, miután megígérte, hogy nem zaklatja őt többé. Amikor Jack meghalt, a mennyországba nem engedték be iszákossága miatt, ám a pokolba sem jutott be, mert az ördög is haragudott rá, amiért korábban túljárt az eszén.
Odadobott Jacknek egy izzó fadarabot a pokol tüzéből, hogy legalább vak sötétben ne kelljen kóborolnia. Jack beletette a mécsest egy kivájt fekete retekbe és azóta bolyong lámpásával a mennyország és a pokol között. A kelta retket (más források szerint répát) az amerikaiak időközben tökre változtatták (abból több volt) és a világító sárga tök lassan Halloween szimbólumává vált.
Én azért szeretem a Halloween jelképeit, mert a szeretteinkért való gyertyagyújtás másnap túl komor és ijesztő –bár a családi ünnepeink között fontos szerepet betöltő- nap a gyerekeknek, így a világító töklámpa képzeletbeli vagy valós fényével, meg a vicsorgó műanyag banyákkal oldani lehet a ki nem mondott feszültségeket.
Kortól függetlenül senki sem szeret szembesülni az elmúlás gondolatával, mégha tudjuk, hogy muszáj és ez is életünk része. Ahogy mi is feszültebbek és kicsit vagy nagyon szomorúak vagyunk ezen a napon, úgy a gyerekeink érzik ezt és nem szeretik. Ettől függetlenül ebből sem maradhatnak ki, mert akkor nem tanulják meg, hogy ez is az életünk része, ez a nap arra van, hogy halottak és sírok közt járkáljunk, virágot vigyünk halott szeretteinknek és gyertyát gyújtsunk nekik.
Gyerekeinknek meg kell tanulniuk emlékezni és tisztelni az ősök emlékét. Jó alkalom ez családi gyökereink erősítésére, régi családi legendák, már nem élő rokonaink történeteinek felidézésére és a nagyon is élő rokoni kapcsolatok ápolására. Az én gyerekkoromban mindkét szülőm szüleinél összegyűlt a rokonság és nagyon szép nap kerekedett mindig ebből a komor ünnepből. Arra jó volt ez, hogy még azokkal a távolabbi rokonokkal is össze lehessen futni egy kis beszélgetésre évente egyszer, akikkel egyébként nem volt mód egész éven gyakrabban találkozni. Számomra nagyon szép emlékek maradtak a gyerekkori képek a virágos és világító sírokról.
Kívánok mindenkinek idén is meghitt és szeretetteli emlékezést!
Zsófi
