Egy könyv és egy film ürügyén - de nem a könyvről és filmről lesz szó, hanem a magányról, és arról, hogyan alakíthat magának az ember új családot, ha nem működik az „igazi”.
Anna Gavalda az a francia írónő, akinek egyetlen, magyarul megjelent könyvét sem hagynám ki. Velem épp egy idős, és a világról alkotott véleménye is nagyon egybevág mindazzal, amit én gondolok. Ráadásul nagyon jól ír – a szereplői élnek, és valódi emberek módjára viselkednek egymással.
Tegnap a Duna tévén elcsíptem azt a filmet, ami Gavalda regényéből készült – a film címe „Egyedül nem megy”. (A könyv magyarul „Együtt lehetnénk” címen jelent meg, a francia cím kb. úgy fordítható nyersen, hogy „Csak együtt legyünk, több nem is kell”…) Riadóztattam a családom azon tagjait, akik velem együtt Gavalda-rajongók. És nem kellett csalódnunk, a film nagyszerű volt. Nem kis részben a csodás Audrey Tautou-nak köszönhetően.
A történet első főhőse egy lány, a magány mintapéldánya. Szülei elváltak, apja később meg is halt, az anyja pedig mindig is túlságosan a saját lelki bajaival törődött, nem ért rá szeretni a lányát. Camille-t így aztán senki nem szereti, neki sincs senkije, akit szerethetne, és persze önmagát sem szereti – már-már anorexiásan sovány, jobban hasonlít kamaszfiúra, mint felnőtt nőre. Egy takarítócégnél dolgozik, irodákat takarít, és egy régi bérház padlásterében, egy icipici, fűtetlen szobában él – ha ezt életnek lehet nevezni. Az egyetlen csoda az életében a tehetsége – nagyszerűen rajzol, és a portrék, amiket készít, elárulják: minden esélye megvan rá, hogy művész legyen. De azt akarnia kellene… egyelőre azonban még élni sem nagyon akar.
A következő szereplőnk majdnem ugyanennyire magányos. Az öreg bérház egyik legnagyobb lakásában él, amely a nagyszüleié volt. Philibert Marquet de La Durbelliére ugyanis egy igazi arisztokrata család hóbortos fia. Dadog és kényszerbeteg – vagyis csupa olyan problémával küszködik, amikre az emberek szánalommal és kiközösítéssel reagálnak. Olyan, mint egy szomorú, hórihorgas bohóc, aki végigbukdácsol az életén anélkül, hogy bárki is megtudná, milyen ember ő valójában. A családjával semmiféle valódi kapcsolata nincs, az ünnepeken kívül nem is találkoznak.
Egyetlen barátja van: a lakótársa, Franck. Ha lehet, neki még rémesebb az élete, mint az előző kettőnek… A kedves, bolondos Philibert befogadta átmenetileg, különben még otthona sem lenne. Pedig nagyon tehetséges szakács – Párizsban abból megalapozhatja a szerencséjét az ember! De Franck, miközben éjjel-nappal dolgozik az étteremben, minden megkeresett fillérjét arra költi, hogy szeretett nagymamája, aki önmagát már képtelen ellátni, egy elviselhető szeretetotthonban tölthesse élete utolsó napjait. Nem csoda, hogy gondoskodik róla, hisz a nagyszülei nevelték fel, miután apját soha nem ismerte, anyja pedig a születése után lelépett…
Ők hárman aztán, észrevétlenül, a véletleneknek köszönhetően egyre jobban összekapaszkodnak – és kialakul belőlük egy igazi család. Camille megbetegszik hideg szobácskájában, ezért Philibert őt is befogadja, legvégül Franck nagymamája is beköltözik hozzájuk… Camille és Franck pedig, akik eleinte ajtócsapkodva utálják egymást – természetesen apránként egymásba szeretnek…
A történet rengeteg apró szála mind megerősíti bennünk azt az érzést: nem szabad beletörődnünk abba, ha az élet kibabrált velünk… A magány igenis oldható! Észre kell vennünk a környezetünkben mindazokat, akik hozzánk hasonlóan rászorulnak egy jó szóra, egy segítő kézre, és nem szabad félnünk attól, hogy kinyújtsuk feléjük a kezünket! Vérszerinti, készen kapott családunkon kívül alakíthatunk magunk köré egy új családot is – a barátainkból. Akik néha többet tudnak rólunk, mint azok, akik közt felnőttünk.
Gyakran ennyi elég is a boldogsághoz. Egyedül nem megy, de együtt talán sikerül…
Nóra
