Mérő László matematikus, publicista, pszichológus, az ELTE Gazdaságpszichológiai szakcsoportjának egyetemi tanára.
Harmadik díjat nyert az 1968-as moszkvai Nemzetközi Matematikai Diákolimpián, 1974-ben végzett az ELTE matematikus szakán.
1984-től 2005-ig az ELTE Kísérleti Pszichológia Tanszékén tanított matematikai, logikai, pszichológiai, és játékelméleti tárgyakat. Első könyve, az Észjárások 1989-ben jelent meg, ekkor indult el sikeres könyveinek sorozata itthon és külföldön is. 2000-ben habilitált a pszichológia tudományágban (pszichológiai egyetemi végzettsége nincs).
Megnyerte a főnyereményt a „Mindent vagy semmit” című televíziós vetélkedőben. Érdekes dolgokat mond az alábbi interjú-részletben:
„Mindenkinek a gondolkodására hatással vannak az érzelmei. Nem mindegy azonban, milyen érzelmek keverednek a különböző típusú gondolkodásainkkal. A jókedv például segíti a kreativitást, és a rutinmegoldásokat, míg a negatív érzelmek gátolják ezeket. Az elmélyült, analitikus gondolkodásra viszont inkább a rosszkedv hat pozitívan…Fontos, hogy soha nem hosszan tartó hangulatokra kell gondolni, hanem illékony, rövid ideig tartó érzésekre. Például a mély depresszió már egész másképp hat az elmélyült gondolkodásra, mint a múló rosszkedv…
Itt áll például Magyarország ötszáz év (török, osztrák, német, orosz megszállás) tanult tehetetlensége után. Most hirtelen eltűntek ezek a kényszerek, választhatnánk az optimizmust is, ami szintén tanulható. Ez most csak rajtunk múlik. Egy olyan ritka lehetőség adódott, amikor többé-kevésbé a kezünkbe vehetjük az evolúció irányítását…nem minden evolúció darwini. A társadalmi vagy a kultúrevolúció például nem az. Ezeknek igenis lehet iránya.”
Arról, hogy tanulható-e az optimizmus, Mérő ezt gondolja:
“Nyilván nem úgy, hogy valaki azt mondja, hogy jobbra át, és akkor mindenki, mint a katonaságnál, egyszerre fordul. Bekerülhetne viszont a gondolkodásunkba egy olyan elem, hogy most már magunk irányítjuk a sorsunkat. Egyébként erre látok jelet az egyetemistáim körében. Úgy látom, ma a diákok sokkal kevesebbet rinyálnak…természetesebben állnak a világ kihívásai elé. Lehet, hogy nem reménytelen a dolog. Egyébként, ahogy a rosszkedvnek is vannak előnyei, a tehetetlenségünknek is vannak. Lehet, hogy bizonyosfajta teljesítményeinket, például a furcsa kreativitásainkat a többé-kevésbé állandósult rosszkedv termeli ki…
Az biztos, hogy Nyugat-Európában kevesebb kreatív ötlet születik, mint nálunk. Igaz, ha megszületik egy ilyen, ott jobban meg tudják valósítani. A megvalósítás leginkább a rutinon múlik, az pedig jókedvűen megy jobban. Azt is mondhatnám, hogy két út áll előttünk: vagy maradunk világhírű depresszívek, vagy felfedezzük magunknak a tanult optimizmust, és lehet, hogy kevésbé leszünk kreatívak.
„Az elvek csapodár természete” című könyvében Mérő László írt egy kooperációs kísérletről, ami jól ábrázolja, hogy a sikerhez bizony kooperálni is tudni kell.
Ezt a kísérletet a könyv szerzője így foglalja össze :
“Abban a vizsgálatban egy hajómodellt kellett összerakni nyolcfős csapatoknak, ahol a tagok ugyanabból az országból jöttek, de nem ismerték egymást. Nem volt túl nehéz vagy átláthatatlan a feladat, de 16 kéz összehangolt munkája kellett a megvalósításhoz. (Az egyik résztvevőnek tartani kellett valamit, a másiknak ellentartani, a harmadiknak nyomni, taszítani s a többi.) Azok a csoportok tudták összerakni a hajót, akik valahogy főnököt választottak maguk közül. Jól teljesítettek a németek és a japánok. A németek automatikusan a legmagasabb végzettségűre néztek, hogy vezényelje le a dolgot, a japánok a legidősebbre. Ez azért érdekes, mert a legidősebb lehet a legokosabb a csoportból, de a legbutább is. Mégis, a japánoknak fontosabb volt, hogy legyen főnök, mint hogy az rátermett legyen. A németeknél egyszer előfordult, hogy a kinevezett főnök - egy egyiptológus doktor - a főnökséget (mint a katonaságnál: a szolgálatot átadom, a parancsnokságot átveszem) átadta egy gépésztechnikusnak, aki pillanatok alatt le is vezényelte az építkezést. Az amerikaiak is nagyon gyorsan találtak főnököt, de nem lehetett egészen pontosan tudni, hogyan. Mindenki mondott magáról valamit, és a végén mindenki egy emberre nézett, az lett a főnök. A német és japán algoritmus szerint bármi a feladat, ugyanaz a főnök. Az amerikai szerint nem, ott mindig a feladattól függ. Leggyorsabbak valóban az amerikaiak voltak, utána holtversenyben a németek és japánok, kicsit lemaradva a nyugat-európai országok, és erősen lemaradva a kelet-európai két résztvevő ország (Románia és Lengyelország) csapata. Nem volt természetes számukra, hogy főnököt válasszanak maguk közül, ha pedig valaki főnökösködött, azt nem fogadták el. Ha magyarok is szerepeltek volna e kísérletben, azt sejtem, ugyanígy jártak volna…”
Forgács József szociálpszichológus, egyetemi tanár és akadémikus, Ausztráliában él. 1969-ben hagyta el Magyarországot kalandos körülmények között. Amerikai fiatalokkal találkozott Jugoszláviában, akik autót béreltek és a csomagtartóban átvitték őt Olaszországba. Ő is arról beszél, amiről Mérő, hogy milyenek is vagyunk mi magyarok…
“ …nagyon élvezem az itteni izgalmas kulturális, intellektuális, kozmopolita életet. Budapest tele van okos, érdekes, jól tájékozott emberekkel, akikkel öröm együtt lenni. Az angolszász világban sokkal nagyobb a specializáció. Egy pszichológus nem feltétlenül tud sokat a történelemből vagy irodalomról, hanem a pszichológiával foglalkozik. Az emberek itt élénken foglalkoznak a világ dolgaival, tájékozottak a politikában, közgazdaságban. Mint Spiró György egyik szereplője mondja a Kvartett című darabjában, amelyet nemrégen láttam, és mellesleg mindenkinek melegen ajánlok: „Itt nagyon jól lehet beszélgetni.” … a legkézenfekvőbb magyarázat a történelem. Az emberek életét a történelmi események rendszeresen és visszatérően meghatározták, olyan módon, hogy az egzisztenciális biztonságukat, családi életüket és helyzetüket is befolyásolta, így természetes a világ dolgai iránt való intenzív érdeklődés. Ez kevésbé tipikus az angolszász világban, ahol adva van egy folyamatosság, biztonság. Az emberekben ott talán azért nincs ennyire éles érdeklődés a közügyek iránt, mert azok ott egyszerűen nem olyan fontosak…
…például az átlag amerikai meg van győződve arról, hogy ő a világ legjobb rendszerében él (ami persze egyáltalán nem igaz). Magyarországon éppen az ellenkező beállítottság jellemző... Az emberek nagy része kritikus, elutasító és pesszimista a társadalmi és politikai rendszerrel szemben. A megkérdezettek többsége a mai demokratikus rendszert sokkal rosszabbnak látja, mint a valóság, és nem is hisz abban, hogy ez megváltoztatható.
Nyugaton egyre inkább megkérdőjelezik azt, hogy a növekvő anyagi jólét szükségszerűen növekvő boldogságot eredményezne. Egyre világosabb, hogy a gazdasági növekedés hajszolása és az egy főre eső jövedelem nem jelentik a boldogság érvényes mércéjét. Bár pénzzel és gazdagsággal valóban ki lehet elégíteni fontos alapigényeket, és ki lehet küszöbölni bizonyos boldogtalansági forrásokat, az anyagi jólét egy bizonyos szinten túl már nem vezet növekvő megelégedettséghez és boldogsághoz.
A biztonság, az éhezéstől való mentesség, a fedél: ezek az anyagi jóléttel orvosolható igények, de ezeken kívül más fontos, az evolúció által formált igények is jellemzik az emberi fajt: a társadalmi elfogadottság igénye, a szeretet, a hovatartozás, az identitásigény, a státusigény. A növekvő jólét nem segít az ilyen szociális igények kielégítésében, sőt az egyre intenzívebb munka és fogyasztás gyakran hátrányt jelenthet. Ezeket a mélyen fekvő emberi kapcsolati igényeket nem lehet megoldani egyszerűen azzal, hogy még több pénzt keresünk és költünk.”
Forgács a boldogságról így vélekedik:
“A boldogság nem állandó állapot, hanem meghatározásából kifolyólag egy átmeneti helyzet. Szét kell választani a megelégedettség és a boldogság fogalmát. Az állandó boldogság nem jellemző az emberi természetre. Sőt, a saját laboratóriumi kísérleteink például azt bizonyítják, hogy az enyhe negatív hangulatoknak sok előnye is van. Enyhe rossz hangulatban az emberek jobban odafigyelnek a világra, jobb az emlékezetük, kevesebb ítélkezési hibát követnek el, pontosabban kommunikálnak, és jobban átlátják azt, ha meg akarják téveszteni őket. Tehát nem vagyunk képesek állandóan boldogok lenni, ezt nem is érdemes célkitűzésnek megfogalmazni. De az elégedetlenség forrásait lehetne, és talán kellene is csökkenteni…
De ha magányosak vagyunk, azon a jóllakás nem segít... »
Az evésnek, jóllakásnak fontos szerepe van viszont a társas kapcsolataink alakításában is. Csernus doktor legújabb könyve arra vállalkozott, hogy ne csak pusztán “lelkitúrkába” kezdjen, ahogy eddig, hanem a gasztronómia segítségével tegye mindezt. A “Felnőtt húsleves” hátán található ajánlásból kiderül, miről is szól a könyv:
“Lucifer ellenőrzést tart a pokolban…Bevezetik egy hatalmas terembe, ahol óriási üstökben rotyognak az emberek. Az első mellett egy felirat:”Kimászni tilos!” Lucifer kérdésére azt felelik, ezek a németek, akik mindig betartják a szabályokat. A következő üst mellett állig felfegyverzett ördögök vigyázzák a rendet. Itt vannak az oroszok, akiket csak így lehet visszatartani, mondják ezúttal. A harmadik üstnél végül meglepődve tapasztalja, hogy se tábla, se őrség, mégis minden rendben van. “Ezek itt a magyarok. Ha valamelyikük megpróbálna kimászni, a többi úgyis visszahúzza…”
Miért nem szeretünk jól élni? Szenvedéllyel, hittel, okosan, mosolyogva?
Miért nem szeretünk jókat enni? Lassan, jóízűen, odafigyeléssel, megadva a módját?
Miért nem szeretünk jókat beszélgetni? Felszabadultan, őszintén, jóról és rosszról egyaránt?
Dr.Csernus Imre asztalánál ülve sokszor felmerülnek ezek a kérdések, és miközben barátai körében ízekről, ételekről, borról, hagyományról esik szó, időről időre előkerülnek az emberi problémák is, amelyekkel mindannyian szembenézünk, ha úgy döntünk, hogy az élet napos oldalán szeretnénk élni. A szerző személyes története, amelyet ebben a könyvben elmesél, világosan bemutatja, hogy neki magának is saját árnyaival kellett megküzdenie az őszinte mosolyért. Hiszen mindenki csak azt eszi meg, amit megfőz…”
Zsófi
