A fiam tegnap gondterhelten és rosszkedvűen jött haza az iskolából. Ez még nem akkora hír, hogy érdemes legyen megosztanom veletek – de az oka már megér egy-két szót.
Beteg lett a tanítónénije, helyettesítő pedagógus foglalta el a helyét az osztályban. És azt tette, amit majdnem minden helyettesítő tanár tenni szokott (bennem legalábbis azonnal felidéződtek diákkori emlékeim): nekiállt cöccögni, fejet csóválni, bírálni a hiányzó tanító módszereit, és leginkább azt, hogy hol tart az osztály…
Hiba lenne általánosítani: természetesen nem minden magyar pedagógus kicsinyes és szűklátókörű, de ha bennem ez ennyire élénk emlékként megmaradt, akkor valószínűleg sokszor előfordul, hogy a helyettesítést olyan alkalomként fogja fel a tanár, amikor megmutathatja: ő bezzeg tudna haladni ezzel az osztállyal! Ő bizony pár nap alatt behozza majd azt a lemaradást!
A fiam osztályában, az általános iskola második osztályában helyettesítő tanító ezzel azt érte el, hogy a gyerek le akarta mondani a délutáni edzést, és fejvesztve neki akart állni magolni – mert mi lesz, ha hibázik? Mi lesz, ha nem tudja most egyetlen délután alatt bepótolni mindazt, amit a helyettes tanító szerint neki már rég tudnia kellene…?
De vajon tényleg tudnia kellene? Nem lehet, hogy a normál menetrend szerint haladó tanító jobban tudja, melyik gyereknek milyen tempó való?
Miért kell versenyistállóként felfogni már az alsós éveket, és a tudás megszerzését összekötni bennük a stresszel, a kudarctól való félelemmel?
Tegnap bevetettem minden szülői képességemet, és igyekeztem megértetni a fiammal: nem kell kihagynia az edzést, és nem kell rettegnie a helyettes tanítótól, nem változtak meg a körülmények, nem kell a korábbinál jóval magasabb szinten teljesíteni az órákon.
Felidéztem, hogy amikor még óvodás volt, és nagyi felolvasta a Nők Lapjából az Agyagkakas című mesét, annyira megtetszett neki, hogy újra elmondatta – és utána heteken, hónapokon át egyetlen betűtévesztés nélkül vissza tudta mondani az egész oldalas szöveget! Ha arra, akkor képes volt, akkor az iskolai feladat sem jelenthet neki gondot. És nem történik vele semmi rossz, még akkor sem, ha a bemagolt szövegben esetleg vét egy-két hibát.
Hozzáteszem: tudom, mennyire nehéz lehet egy tanulási folyamat kellős közepébe bekapcsolódnia a pedagógusnak, felvenni a fonalat egy olyan tanulócsapattal, akikről semmit nem tud. De épp ezért – talán nem is kellene megpróbálnia a lehetetlent. És legfőképpen nem kellene a sokféle, különböző tanulási tempójú gyereket egyformává faragnia néhány nap alatt…
Mert a végén még úgy jár, mint a szovjetek a remek találmánnyal: a borotválkozógéppel! (ismeritek a viccet?)
- De hát hogy lehetne géppel borotválni? Hiszen minden arc különböző!
- ...az elején még igen, elvtárs...
Nóra