Van a magyar színháztörténetnek egy olyan nőalakja, akiről szerintem sokkal kevesebb szó esik, mint amennyit érdemelne. Saját korát megelőzte életstílusával, és modern, független nőként alakította életét.

Ő, aki egyéniségével elbűvölte az egyik –ha nem a- legnagyobb magyar írót: Laborfalvi Róza színésznő.

Laborfalvi Róza Benke Juditként született Miskolcon, 1817 április 8-án. Édesapja és édesanyja is színész volt, anyja férjhezmenetele után hagyta abba a mesterségét, apja pedig egy leányiskola igazgatója lett, de nehezen viselte el új életét. Sokszor dühkitörései voltak, amitől szenvedett a családja. Saját be nem teljesült vágyait lányával szerette volna megvalósíttattni, már 12 évesen színitanodába akarta adni, amitől a család csak nehezen tudta eltéríteni. Judit kapott még négy év gyermekkort, de 16 évesen már a kor egyik leghíresebb drámai színésznőjénél, Kántornénál tanult.

Első szerepében 1833-ban már Benke Róza néven szerepelt, de az áhított siker nem jött, így hazatért édesanyját ápolni, aki 1834-ben meg is halt. Innen vezetett vissza az út a színpadra, először Budán, majd Kassán folytatta pályáját. 1835-ben már Laborfalvi Róza néven játszott. Ekkoriban kezdtek a kritikák is elismerően szólni munkáiról.

Húsz éves volt, amikor szerelembe esett kollégájával, a nős Lendvay Mártonnal. Ebből a kapcsolatból született lánya, akit a kor szokásaival ellentétben nem titkolt és nem adott oda másnak nevelésre, hanem maga gondoskodott törvénytelen gyermekéről, vállalva az ezzel járó kellemetlenségeket.

Szerencse is kellett ahhoz, hogy megmutathassa, mire képes a színpadon. A Nemzeti Színház megnyitójára 1837-ben Kántornét levélben hívták meg a főszerepre. Nem lehet tudni, hogy mi miatt, talán nem kapta meg a felkérést, de a kor elsőszámú színésznője nem válaszolt a meghívásra.

Megyeri Károly, az új színház rendezője 1837 augusztus 22-én, három nappal a megnyitás előtt, felkereste az akkor húsz esztendős Laborfalvi Rózát és megkérte, vegye át Kántorné szerepét Schenk Eduard "Belizár" című darabjában.

A nyitóelőadásra betanulta a szerepet, sőt Vörösmarty színháznyitó előjátékának az "Árpád ébredésének" egyik szerepét is, amelyet maga Vörösmarty korrepetált vele a megnyitó előtt. Helyt állt a előadáson, és elismerő kritikákat kapott.

Vezető színész lett, de mégsem tudta fizetni pesti lakását és egy olcsóbbat kellett bérelnie a Svábhegyen, ahová gyalog járt az előadás után éjszaka, majd onnan a próbákra másnap délelőtt.

Állandó „harc” folyt a német és a magyar színház között. A magyar nyelvű társulat attól félt, hogy nem lesz elég közönsége estéről-estére. Volt olyan eset, amikor kinyomozták, milyen darab bemutatására készül a másik színház, a színművet megszerezték, egy éjszaka alatt lefordították magyarra, majd három nap alatt betanulták, és hamarabb mutatták be, mint a másik színház.

Találkozása életre szóló szerelmével igen romantikus történet és a forradalom jelképévé vált. 1848 március 15-én este Soulié "Két anya gyermeke" című színművét adta volna a Nemzeti Színház, de kora délután küldöttség kereste fel az igazgatót, Bajza Józsefet, hogy előadás-cserével inkább Katona József "Bánk bán"-ját kérje.

Bajza örömmel tett eleget a közóhajnak, és aznap estére ingyenes előadást hirdetett. Mialatt a néptömeg a helytartótanácsot megrémítve kiszabadította Táncsics Mihályt a börtönéből, a színház izgatottan készült a díszelőadásra.

A szereplők magyar ruhát öltöttek, és nemzeti szín kokárdát tűztek a mellükre, rábeszélésnek engedve még Laborfalvi Róza is, aki Gertrudis királyné szerepét alakította. A színház nézőtere zsúfolásig megtelt az ingyen-előadás nézőivel. A nap hősei, Petőfi, Jókai, Vasváry is ott voltak, Jókai Nyáry Pál páholyában.

Hogy pontosan mi történt, és milyen sorrendben azon az estén, azt különböző szemtanúk egymástól eltérően írták le. Annyi bizonyos, hogy a "Bánk bán"-t nem lehetett végigjátszani.

Az első felvonás után a közönség még időszerűbb, még frissebb szavakat, és érzelmeket követelt. Ekkor előállt Egressy (Petur bán) és elszavalta a Talpra magyart, azután a szereplők mindegyike elénekelte a Szózatot, és a "Marseillaise"-t, majd a Rákóczi induló és a Hunyadi László hangjai lelkesítették a tömeget.

A közönség azonban egyre hangosabban Táncsicsot kezdte követelni, aki nem volt a színházban. Petőfi és Vasváry a színház különböző pontjairól próbálták lecsöndesíteni a tömeget, de nem sikerült.

Ekkor Jókainak eszébe jutott, hogy a színpadról fog beszélni. Egyenesen a színfalak mögé sietett, és szólt Egressynek, hogy vonassa fel a függönyt. Jókai a színfalak mögött találkozott Laborfalvi Rózával.

A 23 esztendős Jókai, az egész napos események miatt estére már sáros, átázott ruhában volt. Laborfalvi akkor 31 évesen egy apa nélkül nevelődő gyermekkel és királynői karcsú termettel megáldva, elbűvölten nézte a színpadról a tömeghez beszélő Jókait. Odalépett hozzá, és kosztüméről levéve a nemzeti kokárdát, Jókai felöltőjébe tűzte azt.

Óriási taps és éljenzés fogadta ezt a spontán cselekedetet, különösen az utána elcsattanó nyíltszíni csók aratott tetszést. Innentől kezdve Jókai és a -vele hamarosan házasságot kötő- színésznő szerelme a forradalom, és a kezdődő szabadságharc jelképévé vált.

Házasságukat a család és a barátok bírálták, Jókai és Petőfi barátságának is ez vetett véget. Nehezen fogadta el az író környezete, hogy feleségül vett egy színésznőt, aki nyolc évvel idősebb volt és egy törvénytelen gyermeket nevelt egyedül.

Hegedűs Géza író szerint Jókai Mór - akárcsak Petőfi Sándor és Vasváry Pál - már 1846 óta az ifjúság körében nagyhatású Tízek Társaságának tagja, 1848 forradalmas napjaiban az utcai mozgalmak egyik vezéralakja. A szabadságharc hónapjaiban Kossuth megbízásából fontos közéleti feladatokat lát el (például ő tárgyal a kormányzó nevében a történelmi hírű betyárvezérrel, Rózsa Sándorral).

A szabadságküzdelem bukása után Jókai 24 éves, de már népszerű író, nevezetes történelmi alak és országszerte üldözött forradalmár. Ha elfogják - ez biztos halál. Petőfi már halott, Vasváry már halott. Sokakra vár kivégzés. Jókainak sikerül elrejtőznie egy Borsod vármegyei faluban, Tardonán. Onnan tudja titokban értesíteni feleségét, Laborfalvi Rózát, aki Pesten várja a remélt kibontakozást.

Pesten tudják, hogy a híres Klapka generális Komárom várát és városát még mindig képes védeni, holott a szabadság ügye régen elbukott. De a győztes osztrák hatalom már maga is szeretne véget vetni a háborúnak. Klapkának sikerül olyan egyezséget kötni, hogy feladja Komáromot, de aki Komáromban lakik - akármit is csinált a forradalom alatt -, kegyelmet kap. Csak igazolnia kell az akkori Komáromban tartózkodást.

Okosan és bátran ezt használja ki Jókainé. Tudja, hogy Komáromban él férjének egy unokafivére, akit Jókay Mórnak hívnak. ( Ő még mindig y-nal írja a nevét, mint a család többi tagja.) Laborfalvi Rózának sikerül eljutnia Komáromba, felkeresi a rokont, hogy együtt mentsék meg az üldözöttet.

A két unokafivér alig-alig ismeri egymást, de a komáromi malomtulajdonos elmegy Rózával az illetékes hivatalba, ott mint férj és feleség mutatkoznak be, és igazolást kérnek arról, hogy komáromi lakosok, azok voltak a forradalom és a háború alatt is. Ez biztosítja az igazolt ember életét. A vakmerő feleség ezzel a menlevéllel érkezik hamarosan Tardonára, innét már együtt mennek haza, Pestre. Itt az üldöző hatóságok nem is egyszer felkeresik a ,,rebellis" hírű írót, aki újra meg újra felmutatja a bizonyítékot, hogy azokban a vészes napokban ő komáromi lakos volt. Akár tett, akár nem tett valami üldözendőt - ez az igazolvány kegyelemlevél. Így volt Jókainak hamis irata a saját nevére.

Jókai azután lassanként belekapcsolódott az újjáéledő irodalmi életbe, s néhány év leforgása alatt annak élére került, míg felesége Róza, éppen legnagyobb sikereit aratta. Róza tekintélye egyre nőtt, hírnevét a számára írt szerepek is bizonyították.

Jókai sokszor kísérte el feleségét fellépéseire, 1857 szeptember 3-án az ő beszédével és Laborfalvi Róza vendégjátékával nyílt meg a Miskolci Nemzeti Színház.

A színésznőt egyre jobban aggasztotta szépsége múlása: 52 évesen megvált a színpadtól, akkor, amikor végre eljutott abba az életkorba, amelyet fiatalsága óta legtöbbször ábrázolt.

1869 március 7-én lépett utoljára színre, Szigligeti Ede "Trónkeresők" című darabjában. Innentől kezdve elsősorban jótékony célú előadásokon lépett fel.

1886 tavaszán tüdőgyulladást kapott, de ekkor még meggyógyult. A betegség szövődményeit viszont már nem tudta legyőzni, és 1886 november 20-án, 69 éves korában meghalt.

Az életében minden sikert learató színésznő tekintélye halála után halványult, mert Jászai Mari nagysága árnyékba borította a művészetét. Neve mégis összeforrt a magyar színházművészet történetével, mert az első magyar színésznemzedék kimagasló alakja volt.

Zsófi