Bennem is élt a legenda arról, hogy a székely ember ritkán szól, keveset mond – de nagyot! No, találkoztam egy székellyel, aki rácáfolt erre a sztereotípiára. Pedig ránézésre épp olyan, mint ahogy várnánk. Kis termetű – én nőben sem vagyok túl magas, ő pedig nem magasabb nálam. Haja nagyon rövidre nyírott, kalapot visel, a szeme huncut vágású, az izmai pedig nem tolakodóan, de azért jól láthatóan feszülnek bőrzakója alatt. Azt a szót, hogy „mokány”, pontosan az ilyen termet jellemzésére találták ki. Velem egy idős – ezt nem árt észben tartani, mert hajlamosak lennénk azt hinni, hogy ilyen ember már csak az öregek közt található – pedig dehogy!
Amikor azt akarja kifejezni, hogy ő nem román – akkor azt mondja magára: ő magyar. De minden más esetben, ha önmagáról beszél, akkor ő székely! Ez a fontos árnyalat végig megfigyelhető, ahogy mesél nekünk.
A világról alkotott képe nagyon érdekes. Hiába él már évtizedek óta városi emberként, sokkal érzékenyebb arra, hogy mi a természetes és mi nem, mint mi. A mobiltelefon például nagy istencsapása! Kizárólag kihangosítva hajlandó használni, mert amikor megvette, rövid idő után érezte, hogy az ő fejének az nem tesz jót, ha folyton hozzászorítva tartja ezt a masinát… A háza gyönyörű, márványmozaikos padlóját éppen most vereti fel, mert rájött, hogy az nem egészséges…csak úgy sugározza a hideget! Az nem embernek való lakókörnyezet… Szép-szép, de hiába szép, annyit nem ér, hogy bárki egészsége rámenjen!
Egy egész estén át hallgattam a történeteit – és mondhatom: volt belőlük bőven! A legjobban azt sajnáltam, hogy nincs nálam diktafon, mert az ízesen ejtett szavai látványosan különböztek az anyaországbeliek szavaitól – a mi magyar szavainktól. Rengeteg olyan kifejezést használ, amit én tőle hallottam először. Próbáltam néhányat megjegyezni, de amit itt most leírok, sajnos halvány mása sem lesz az eredetinek…
„Üljenek le arra a padra, jó kényelmes – mifelénk azt mondják az ilyenféle padra, hogy kanapé… Én Korondon születtem, de azután tíz éves koromig a tanyavilágban éltem, fönn a hegyen. Én hajtottam ki az állatot legelni, s az már nagy dolog vót, amikor a húgomat is rám merték bízni a szüleim, akkor együtt mentünk. Béhajtottuk az erdő egyik végén az állatot, mi megkerültük, mert olyan nehéz vót abban az erdőben gyalogszerrel menni… az állatnak nem vót gond, de mi inkább megkerültük, s vártuk, hogy kijöjjön a tehén a túloldalon. Ha nem jött ki mind, akkor mégiscsak bé kellett menni érte... Nem féltem én a vadtól, pedig tudtam, hogy kerülközhet medve… a farkas az eszembe sem jutott. Én az embertől féltem, mert azt ott fenn keveset láttam. Mentem az erdőben, s meghallottam, hogy zörren a bokor alja… No, én már el is képzeltem, hogy kijön onnan egy ember, fölkap s magával visz! Pedig nem vótam olyan gyáva fajta, nem azt tanútam otthon. Egyszer jött a medve, és a csűr oldalát kibontotta, elvitte a legnagyobb disznónkat. No, az öregem s nagyapám kapták a fejszét, vasvillát, s utána mentek – vissza is szedték a medvétől a malacot! Aztán hajnalban hallottuk messziről a visítást: a szomszéd tanyán nem jártak olyan jól, mert nem ébredtek föl rá, s az ő disznójukat bizony el is vitte a mackó. Aki reggeltől estig keményen dolgozik, fizikai munkát végez, az ugye jó mélyen el tud aludni, nem ébred föl még arra sem, ha puskát sütögetnek a füle mellett.
Aztán békerültem a városba, Udvarhelyen az internátusban nem vót az erősségem a tanulás… ugye nem kaptam meg az alapokat a tanyasi iskolában, ahol a tanítónk délre már bépálinkázva hortyogott, s mi mentünk tanulás helyett a mezőre… Ettől nekem olyan kisebbségi érzésem vót, zavart, hogy ésszel nem nagyon tudok kitűnni. De azt nem hagytuk, hogy kibabráljanak velünk. Jöttek a kisebbek, a magyarok, sírtak nekünk, hogy szúrkodják őket a románok. No, bémentünk az ebédlőbe, ott vót vagy húsz román. S mi négyen magyarok. Tizenhét éves vótam akkor. Mind nagyobbak tőlünk, termetre is vagy harminc százalékkal, s korra is nagyobbak. No de én a legnagyobbal csak összeszólalkoztam, s az lett a vége, hogy neki is mentem. Bészerelkezett a román az asztal alá… vérzett erősen az orra. Azt mondta, megmossa a vérző orrát – de nem oda ment, hanem a rendőrségre. S másnap béhívattak bennünket. Mondja a rendőr: melyiktek szekusozott? Az lett a vége, hogy mind a négyünknek választani kellett, hogy melyik gumibotot kérjük… s azzal jól elverte a rendőr a tenyerünket. Sajnáltam a többieket, hogy miattam kaptak verést. Másnap az iskolában nem bírtuk megtartani még a tollat sem a kezünkkel… Egy szász ember vót a fizikatanárunk, az sajnált minket erőssen… Rendes ember vót, nem olyan csiricsáré fajta.
Aztán csak kitaláltam, hogy miben jeleskedjek: elkezdtem sportolni. A húgommal együtt Románia testépítő bajnokai lettünk! Még ma is jól emlékszem: amikor kihirdették, a sok román a nézőtéren felállva tapsolt, pedig tudták, hogy magyarok vagyunk. No ezzel már én is tudtam bőcsködni!
Azt tudják, ugye, hogy itt vót az ezeréves birodalom határa, tőlünk nem messze, vagy száz kilométerre, a hegyen túl? Egy vasúti őrházra mondják, hogy az vót a határ. Pár éve a székelyek összefogtak egy budakeszi társasággal, amazok adták rá a pénzt, és felújították, megszépítették.
No de a székely ember már nem olyan ma, mint régen. Régen, ha egy székely mondott valamit, akkor az úgy vót! Akkor a Jóisten se tehetett semmit, attól el nem lehetett térni! No de ma? Még ha le is írja, az sem számít. Elromlott már ez a világ egészen.”
Végszónak ez kissé pesszimista lenne – ezért hadd biztosítsalak bennetek róla: nem romlott el még egészen ez a világ, amíg élnek olyan emberek köztünk, akik nem szakadtak el teljesen a természettől, akik még emlékeznek mindarra az ősi tudásra, amit nagyapáinktól örököltünk. S akik nem Thaiföldön vagy Malajziában keresik a megvilágosodást, hanem, ha úgy érzik, hogy rájuk telepszik a hétköznapok súlya, a civilizáció – akkor egyszerűen felmennek a hegyre. A legközelebbire. Ott keresik meg a saját gyökereiket, ahelyett, hogy idegen kultúráktól várnák a megvilágosodást. (Tényleg: a meditációra vágyó barátaim közül miért nem jut eszébe egynek sem, hogy beálljon pásztornak…kihajtson a mezőre pár juhot és ott meditáljon naphosszat, ahol a saját ősei tették..?!)
Nóra
