A múlt héten két este is leültem a gyerekeimmel a TV elé, és nagyon jól szórakoztunk. Bud Spencer-film ment, "Az ördög jobb és bal keze" első és második része.
Ami engem a legjobban meglep, ha ezeket a filmeket nézem, az az, hogy annyi minden változott meg az elmúlt 30 évben (mondhatni minden!), de nekem a mai napig teljes kikapcsolódást okoz a nagy olasz Mackó összes filmje.
Próbálom megfejteni a titkot, mitől van az, hogy minden „bugyuta” poénon könnyesre nevetem magamat évtizedek óta, töretlenül, és a nem túl bonyolult történetek minden egyes perce leköt.
Sőt! Sok film van, amit én gyerekkoromban nagyon szerettem, de a gyerekeim szerint nem is annyira jók, mint ahogy én gondolom...de a Bud Spencer és Terence Hill páros összes filmjét -amit már láttak- ők is nagyon szeretik.
Talán mert agresszív világunkban megnyugtató az az „agresszivitás”, ami tulajdonképpen az agresszió kigúnyolása. Jó lenne egy olyan világ, ahol az „útonállók” (mint a fent említett filmek közül a második részben) próbálják jólnevelten elkérni a letelepedni készülő, szekeren utazó család pénzét, de amikor kiderül, hogy az bizony nincs, ráadásul a szekér törött kerekét nem tudják kicserélni már napok óta, a kisgyerek meg beteg, akkor a „rosszfiúk” természetesen azonnal kicserélik a kereket, majd udvariasan elköszönnek, de előtte még adnak pénzt orvosra is...aztán akárhányszor összefutnak később a környéken a családdal, minden alkalommal adnak még egy kis pénz nekik.
Bud Spencer jóságos, igazságosztó filmes karaktere nem áll messze attól, amilyen ő maga, sokat nem kellett magán alakítani a filmek kedvéért.
Bud -"Piedone"- Spencer Carlo Pedersoliként született Nápolyban, egy tehetős család fiaként. Szinte hihetetlen kimondani, de mindez 1929-ben történt! Idén, október 31-én, már 82 éves lesz.
Carlo élete kalandban nem szenvedett hiányt, már maga az egy mozifilm, amíg a filmvászonra került. Gyerekkorában gyáros apja tönkremegy, majd a háború végén Brazíliába költöznek. De még ez előtt osztályt ugrik ötödikben, és így kerül be a hatosztályos gimnáziumba, ahol nagyon jól tanul.
Sportol is, zenél, majd vegyészmérnöki karra jár. Aztán amikor Brazíliából másfél év után hazaköltözik, már a jogra íratkozik be. 1949-ben mellúszásban olasz bajnok lett, majd 1950-ben a 100 méteres gyorsúszás bajnoka volt egy perc alatti idővel. Európabajnok lett még ebben az évben az olasz vízilabda-válogatottal. 1967-ben aláírta filmes szerződését, és az utolsó vízilabda meccset a magyarokkal játszotta.
Erről így emlékezik Kárpáti György:
„Pedersoli, aki jóképű, magas, karcsú, széles vállú srác volt, miután megkapta amerikai filmszerződését, Budapesten játszott utoljára az olasz válogatott tagjaként. A vízilabda nem a szelídségéről ismert sportág, könnyen el lehet veszíteni néhány fogat, a felrepedt szemöldök látványa pedig egészen megszokott dolog. A színészpalánta ezért kéréssel fordult a magyar csapat tagjaihoz, az arca épségének megóvását szerette volna elérni. A mieink könyörületesek voltak az ellenfél játékosához, megígérték neki, hogy nem bántják, ha a meccset követő vacsorán énekel nekik egy dalt. A mérkőzés egyetlen lidérces álom volt szegény Pedersoli számára. A magyarok körbeadogatták egymás között, mind a hat mezőnyjátékos elszórakozhatott vele. Az illetőnek a labdával tulajdonképpen nem kellett törődnie, minden figyelmét az olasz fogsorára összpontosíthatta. Pedersoli halálra vált arccal kapkodta a fejét a horgok és felütések elől. Az öklök és könyökök azonban szerencsére mindannyiszor időben megálltak, nem okoztak sérülést. A magyar válogatott végül 7:3-ra nyert, és a győzelmi banketten behajtotta az ígért dalt a később Bud Spencer néven híressé lett főhősünktől.”
(Dr. Kárpáti György: Medencék, gólok, pofonok)
Minden sikerén túl (és ugye ebből volt bőven!), ami a legtiszteletreméltóbb ebben a „nagy” emberben, szerintem az, hogy példás családi életet él 1960 óta feleségével, Máriával, akivel három gyereket neveltek fel.
Néhány hónapja láttam vele egy interjút, és nagyon őszintén beszélt az életéről. Világossá tette a számunkra, ha még nem tudtuk volna, hogy soha nem vált amerikai „filmcsillaggá”. Egy olasz maradt, aki kalandtúrát tett a filmes világban, és elég jól vette az akadályokat, így sikerült meghódítania a világ mozijait, tengerkékszemű cimborájával együtt.
Közben ebből túl nagy „ügyet” nem csinált: ezt adta a sors, hát így alakult...de ha másból kellett volna megélnie, akkor abban lett volna jó. Az olasz hagyományok legnemesebb kiadása Piedone: természetes, életvidám, optimista, szerény, kedves és családcentrikus.
Kívánok neki sok-sok évet egészségben és boldogságban, én meg nézem tovább a filmjeit (valamelyik csatornán ezen a héten is lesz egy!), mindegyiket úgy, mintha még soha nem láttam volna azelőtt, azzal a jóleső érzéssel, hogy „újszülöttnek minden vicc új”.
Zsófi