Bud Spencer születésnapja kapcsán már szóba kerültek a 30-40 (sőt, majdnem 50!) évvel ezelőtti, pofozkodós-nevettető olasz filmek (kerjtanacsot.blog.hu/2011/07/25/piedone_az_ordog_keze). Zsófitól azóta megkaptam ajándékba Bud Spencer önéletrajzi regényét is, és az öreg ebben magáról az olasz westernről is nagyon jókat ír! Ebből idézek most nektek pár érdekes részt. 1964-ben járunk épp…
„Olaszország a rövid lejáratú váltókkal, az autók áradatával a gazdasági felemelkedés szakaszába lépett, és a filmiparban is váratlan csodák történtek. Előbb csak egy szerény kísérletet tettek: egyetlen moziban, Firenzében vetítették le az „apokrif” westernt, az Egy maréknyi dollárért című filmet. Majd nemzeti mozgalom lett belőle: olajfoltként széterjedt a nagyobb olasz városokban. Ez a film alig kilencvenmillió lírába került, ám miután az első mozik műsorra tűzték, több mint hárommilliárd lírát, mintegy nyolcvanmillió eurót hozott. „Apokrif”, azaz nem igazi westernnek neveztem, mert a váratlan, zajos siker fölfedte: az egyetlen amerikai ebben a filmben a hórihorgas Clint Eastwood, az addig ismeretlen amerikai televíziós karakterszínész volt, akit ez a film röpített a csillagokig. Ugyanígy ért hirtelen a csúcsra az olasz-német-spanyol kooprodukciós film rendezője, mister Bob Robertson is, akit ma csak Sergio Leone néven ismer a világ. (…)
Képregényekbe illő brutalitás, tanmesékbe illő dialógusok („Ha egy pisztolyos férfi találkozik egy puskás férfival, a pisztolyos halott ember!”), nem kevés irónia és a végső párbaj képeinek elnyújtása: ezek voltak a fő tényezői a történelmi léptékű sikernek.
1964-től a hetvenes évek elejéig az olasz filmipar mintegy 440 cowboyfilmet gyártott, többet közülük az egész világon vetítettek. (…)
A kritika fintorgott. Ma azonban, negyven év távlatából a világon mindenhol fellelhetőek a mi westernjeinket boncolgató könyvek, amelyek az egykori figyelemre méltó jelenség értékére mutatnak rá. (…)
A filmtörténetben egymást követik az olyan sikerfilmek, amelyeket kezdetben nem is akartak megcsinálni. Az ördög jobb és bal keze is ebbe a kategóriába tartozik. (…) A forgatókönyvet már több fontos producer is visszadobta, mert még mindig Sergio Leone korát éltük, a véres, erőszakos filmekét, ezért egy humoros western képtelenségnek tűnt. Pedig nem tettünk mást, csak egyszerűen nem mutattunk holttesteket meg vért. Az igazat megvallva, ha valaki végignézi a hetvenes évek elején készült olasz westerneket, észreveheti, hogy a műfaj minden elemét annyira kiaknázták, hogy csak idő kérdése volt, mikor fordul át az egész bohózatba. … Mi pedig egyenesen a bohózati elemeket, a humort helyeztük előtérbe. (…)
Amikor belekezdtünk Az ördög jobb és bal keze forgatásába, előbb ösztönösen fedeztük fel a western vígjátéki elemeit, később pedig már dolgoztunk is rajta. … Elementáris, megállíthatatlan folyamat indult be: ha Terence megszólal, én bosszús arcot vágok; ő a fürge, én meg a buldózer; ő egyik zűrből keveredik a másikba, és persze engem is belerángat, ami miatt én mindig feldühödöm. A kövér és a sovány, a ravasz és az ostoba, az ész és a kar, a szeretet és a gyűlölet. Ez a dichotómia a filmművészet őskora óta működik, és ezt csak erősíti az az alkímia, amit ketten együtt beindítottunk…
A film sikere (ami arra késztette a lesajnáló jelzők gyártásában nagymester amerikaiakat, hogy megalkossák a spagettiwestern után a „babwestern” fogalmát) főként annak tulajdonítható, hogy a gyilkos revolvergolyók helyett óriási bunyót rendeztünk egészséges pofonokkal és egyéb csattanókkal. Párbaj helyett verekedés. Az olasz western ideje lejárt (vagy kiszolgálta azt, attól függ, honnan nézzük). A párbaj megmaradt, de úgy kifigurázva, hogy a közönség felváltva kacagott rajta és fütyült, egyetlen gonosz holtteste sem látszott a vásznon, legföljebb elbambultak a fejükre mért ütéseimtől. Az efféle megoldásokat a gyerekek is kedvelték, úgyhogy szemben a „komoly” westernekkel (amelyeket gyerekeknek nem volt szabad megnézniük), egész olasz családok mentek együtt moziba Az ördög jobb és bal kezére.”
És még valami: Bud Spencer azt is leírja, hogy az amerikai kritikusok ugyan lesajnálták őket, de a közönség ott is, mint a világon mindenhol, imádta a filmjeiket! Épp ezért külön szomorú, hogy nagy filmsztárok, mint Jack Nicholson, Depardieu, Catherine Deneuve hogyan próbálták semmibe venni ezt olasz mackót (filmfesztiválokon keresztül néztek rajta, sokszor kimutatták, hogy semmire sem tartják a munkásságát) – noha az alakításai annyi örömet okoztak az embereknek világszerte.
De szerencsére Carlo Pedersoli, azaz Bud Spencer éppen eléggé olasz lelkületű ahhoz, hogy magában a helyére tegye ezeket a bántó emlékeket. Ő nem tarja magát színésznek sem – hisz csak véletlenül csöppent az egészbe, és nem is színészkedett, csak önmagát alakította…
Igaz, élete során 60 filmben szerepelt – nevezhetjük-e akkor mégis másnak, mint színésznek?!
Nóra
