A nagyfiam életét szinte az első osztály kezdete óta megkeseríti egy gyerek. Komoly magatartásproblémákkal küszködő, a tanítók szerint is kezelhetetlen fiúról van szó, aki bántja a társait, különösen azokat, akiket ilyen-olyan indokkal kipécézett magának (pl. a fiamat). De volt már rá példa, hogy vadidegen, egy színházi előadás szünetében útjába kerülő kislányt rúgott fejbe...

Sok bánatot, félelmet, bosszankodást okozott már nekünk is - és nagy örömmel hallottam, hogy talán végre egy kis létszámú, speciális nevelési igényű gyerekekre szakosodott intézménybe helyezik át hamarosan.

Az édesanyja így kommentálta a legutóbbi, durva incidenst, ami a fiához köthető: "Most már én is úgy látom, hogy szakember segítségére van szüksége.".

Döbbenten álltam ez előtt a mondat előtt - hiszen egy gyereknek az anyja az első, aki észreveszi, ha baj van, ha a gyerek lelki, vagy szellemi, vagy fizikai fejlődése jelentősen eltér a korának megfelelő szinttől - vagy nem?! Most vette észre, hogy nem tud megbirkózni egyedül a problémákkal?

Tegnap viszont egy ismerősömmel beszélgettem, akinek a 10 éves fia már első óta speciális nevelési igényűek iskolájába jár. Elkeseredetten sorolta, hogy miért fogja most átíratni a gyereket egy "normál" intézménybe: az osztálytársak ugye most mind "problémás" gyerekek. Mind verekedősek, felnőtt szájából is trágárnak számító szavakban beszélnek, tízéves létükre túlszexualizáltak... És a legtöbbjük szülei nem törődnek a gyerek problémáival. A problémákat ráadásul a legtöbben otthonról hozzák.

Ilyen közegben az ő fia nemhogy jobban tudna fejlődni, mint egy normál létszámú, átlagos iskolában - de a saját, kezdeti gondjai mellé még felszedi a többiek magatartászavarait is. (Ő eredetileg azért került ilyen osztályba, mert oxigénhiányosan született, a mozgásfejlődésével is gondok voltak, diszlexiás lett és általában mindenben túl lassú.)

Ma már ő is trágár, verekedős, kezelhetetlen fiúvá vált, akire kétnaponta panaszkodnak a többi a gyerek szülei, és a pedagógusok. Az anyukája sokat sír, és tanácstalan, hogy mit kezdjen a helyzettel - bár lényeges különbség az első, felidézett fiú anyukájához képest, hogy ő legalább próbál tenni a megoldás érdekében valamit.

Egyrészt tehát ott van az a gyerek, akit 4 éven keresztül megpróbáltak integrálni a normál iskolába, és nem kérték gyógypedagógusok, gyerekpszichológus, fejlesztő tanárok segítségét - ez majdhogynem katasztrófához vezetett. Másrészt pedig ott a másik kisfiú, akit első óta speciális nevelési igényűekre szakosodott intézménybe járattak - de a gondjai nem csökkentek, sőt, a helyzet egyre rosszabb lett.

Mindkettő kudarc-történet, és szívből sajnálom mindkét anyukát, akik nyilván sem a saját gyereküknek, sem a környezetükben levő többi gyereknek nem akarnak rosszat, mégsem tudják elérni, hogy a gyerekeik ne bántsanak másokat.

Azt hiszem, a gyerekek iskolájának sokkal nagyobb felelősséggel, figyelemmel kellene kezelni ezeknek a gyerekeknek és szülőknek a gondjait. Jó lenne, ha a "speciális nevelési igény" nem mindig ugyanazt jelentené - ha a diszlexiás és lassan tanuló gyerekeket nem a magatartászavaros, verekedős, agresszív gyerekekkel tennék egy osztályba. Ha jobban lehetne a gyerekek saját tulajdonságaira szabni az oktatásukat, nevelésüket. Ha nem kellene 4 éven át küszködni egy normál osztályban egy olyan gyerekkel, akiről már elsőben is látható, hogy más bánásmódot igényel, mint a legtöbb gyerek. És ha a szülő nem mer hamar lépni, hogy változtasson azon, ami rossz, akkor a pedagógusoknak kellene ezt gyorsabban kezdeményezni.

Nóra