Most olvastam, hogy gyerekkorom egyik kedvenc verse, az őszi hangulat egyik leggyönyörűbb megjelenítője, a Galagonya, nem pusztán Weöres Sándor zseniális eszéből pattant ki, hanem élő, igazi nő ihlette. Méghozzá nem is akárki: Polcz Alaine, pszichológus, írónő, a tanatológia (a halál és gyász kutatása) magyarországi úttörője, a Magyar Hospice Mozgalom, majd Alapítvány életre hívója.
1946-ban találkozott Alaine-nel Weöres, a Széchényi Könyvtárban. És ott, a könyvtárban, akkor rögtön megírta neki a Galagonyát. Olvassátok:
Őszi éjjel izzik a galagonya,
izzik a galagonya ruhája.
Zúg a tüske, szél szalad ide - oda,
reszket a galagonya magába.
Hogyha a hold rá fátylat ereszt,
lánnyá válik, sírni kezd.
Őszi éjjel izzik a galagonya,
izzik a galagonya magába.
Elképesztó, hátborzongató rádöbbenni, hogy a költő az első találkozás alkalmával mennyire megérezte Polcz Alainben a fájdalmat, a reszkető, síró lányt (pedig egy könyvtári helyzetben nyilván nem reszketett és sírt).
A valóságban viszont nagyon is ilyen lelkiállapotban volt: "Asszony a fronton" című regényéből megtudhattuk negyven évvel később, hogy a szovjet "felszabadítók" hogyan gyötörték, kínozták, erőszakolták a testét-lelkét. Hogy első férjétől gyógyíthatatlan betegséget kapott. Hogy a háború után egy 25 éves, megtört nő volt, és fájdalmát egész életében magával hurcolta.
Ezt érezte benne 1946 elején Weöres. Kapcsolatukból nem lett semmi, és talán jobb is így, hisz pár hónap múlva a költő megismerte Károlyi Amy-t, akivel élete végéig nagy szerelemben élt együtt - és aki vasszigorral vigyázott Weöresre, sikerrel óvta meg saját, zsenialitásában elviselhetetlen természetétől.
Az igazi Galagonya sorsa pedig élete végéig a lelki magány, a sírás és reszketés maradt - férje, Mészöly Miklós író lett, aki sokszor, megalázóan megcsalta. Munkája pedig a haldoklókhoz kötötte, műveiben is sokszor visszatért a halál témájához.
Hogy egy kicsit oldjam ezt a szomorú témát, hallgassuk meg Sebő Ferenc előadásában is a verset, ami gyerekkoromban is megborzongatott, de valahogy nem szomorúnak, inkább titokzatosnak éreztem.
Nóra
Weöres Sándorról egyébként már nagyon sokszor írtunk, érdemes beütni a blogunk keresőjébe a "Weöres" szót, és olvasgatni a régebbi cikkeket is, ha van egy kis idő és kedv hozzá!