Nem tudom, van-e köztetek olyan, aki kedveli a háború előtti magyar filmeket… Sokan fintorognak rájuk, és olyat is ismerek, akinek a vasárnap délutáni, dögunalmas tévéműsor szinonímái ezek a filmalkotások. Én nem tartozom közéjük: gyerekkorom óta olthatatlanul imádom a 30-as, 40-es évek magyar filmjeit, Kabos Gyulát, Jávor Pált, Karády Katalint, Latabár Kálmánt, Szeleczky Zitát, Muráti Lilit, és a többieket. A tévében sokszor vetített, legismertebb filmeket fejből tudom, újra meg újra megnézem őket. Nagyon bírom ezeknek a filmeknek a humorát, és az óriási színész-egyéniségeket, melyek feledtetik a sokszor blőd történetet.
Nos, aki nem régi magyar film-rajongó, az viszont talán kedveli a magyar alternatív zenekarok zenéjét… (Érdekes fordulat, nem?) A Kispál és a Borzot, a Quimbyt, a Heaven Street Sevent… Esetleg a jazzt?
Na, fogadok, most már fogalmatok sincs, mi mindent hordok itt össze – úgyhogy elárulom: szívem egyik csücskéről írok most nektek, a Budapest Bár nevű zenei társulásról. Már régen időszerű lett volna, csak mindig elsodorták más témák. Pedig valójában elsodorhatatlan. 2007 decembere óta, amikor is megjelent első lemezük, folyamatosan jelen van az életemben, sőt, az egész családom életében.
A Budapest Bár egy zenekar, de annál kevesebb is meg több is. Egy – valószínűleg alkalminak indult – szövetkezés, ami messze túlnőtt kezdeti önmagán – szerintem. Az utóbbi években semmi nem akadt a magyar kulturális életben, amit én ennyire érdekesnek, szórakoztatónak találnék!
Farkas Róbert 5 éves kora óta hegedül, a 100 Tagú Cigányzenekar prímásaként kapta szárnyára a világhír (14 évesen lett tagja a zenekarnak!), és a Zeneakadémia Tanárképző Intézetében végzett. A hegedű mellett zongorázni, harmonikázni is tud, gitározni pedig Brazíliában tanult. A hagyományos cigányzenét nem kedvelők a Besh o drom zenekarból ismerhetik – mely az egyik legsikeresebb világzenei együttes Magyarországon, 2004-ben a Montreali Jazzfesztiválon a fesztivál „Best of” címét nyerték el - , és a Kistehén Tánczenekarból is, melynek legismertebb száma, a Szájbergyerek, a rádiókban is sokszor ment.
Farkas Róbert a Zeneakadémián megismert zenésztársaival, Farkas Mihállyal (cimbalom), Ökrös Károllyal (harmonika, zongora), és Farkas Mihály öccsével, Farkas Richárddal (bőgő) gondolt egyet, és meghívta a magyar alternatív zenei élet legjobb énekeseit egy kis zenei kalandozásra. Kalandozásra az időben: a 30-40-es évek filmslágereit, kupléit vették elő, meg az 50-es, 60-as évek táncdalait – és mívesen hangszerelt cigányzenei alapokon megszületett valami nagyon izgalmas, új zene.
Az énekesek névsorát végignézve talán megértitek, miért olyan „furcsa” első hallásra ez az ötlet (kuplék, szalonzene, Kabos és Karády-filmek zenéi… az ő előadásukban, cigányzenével…?): Lovasi András a Kispál és a Borz valamint a Kiscsillag zenekarból, Kiss Tibor a Quimbyből, Szűcs Krisztián a Heaven Street Seven-ből, Keleti András a Colorstarból, Ruttkai Bori a Specko Jedno zenekarból, Kollár-Klemencz László a Kistehénből, Németh Juci ex-Anima Sound System, ma tévés műsorvezető, Szalóki Ági ex-Besh o Drom és ex-Ökrös zenekar, Behumi Dóri ex-Jazz+Az, Ferenczi György ex-Herfli Davidson, ma Rackajam (A Világ Legjobb Szájharmonikása-cím nyertese 1993-ban…). És Frenk, aki többek között a Hiperkarma dobosa, meg ismert alternatív zenész, énekes… Nagyon tehetséges és igazán különleges egyéniség.
Feltétlenül megemlítendő a zenekar producere, menedzsere, aki az alapító Farkas Róbert felesége is egyben: ő Gáncs Andrea. Nélküle nem lenne Budapest Bár… Gondoljatok bele: összehozni a rengeteg különféle zenekarban játszó szereplőt – ez már önmagában is nagy feladat. De ő ennél jóval többet tesz, fáradhatatlanul viszi előre a csapatot, új és még újabb projektekbe fog bele… Reklámoz, nyilatkozik, és még ki tudja, mi mindent csinál. Nagy tisztelettel figyelem a munkáját.
És a zenekar sohasem mulasztja el megemlíteni, hogy a próbák helyszíne Farkas Mihály és Farkas Richárd otthona, merthogy a cimbalmot nem lehet próbaterembe cipelgetni… ennek köszönhetően a csapat lelke az ő anyukájuk, Rózsika néni, aki a világ legjobb pörköltjét főzi nekik, és az egész nagy csapatot imádja. A Mókus örsöt… ahogy magukat szokták emlegetni.
Az első lemez legismertebb slágere a „Szívemben bomba van”, biztos mindannyian hallottátok már, sokat megy a rádiókban még ma is. Az én fiaim azonnal megtanulták a szövegét az első betűtől az utolsóig… És hónapokig ezzel szórakoztatták a családot és az ismerőseinket…
De kevesebben hallották (mert a kereskedelmi rádiók nem játszották) a „Csak egy nap a világ”, a „Köszönöm, hogy imádott”, a „Gyűlölöm a vadvirágos rétet” című közismert slágereket, Budapest Bárosítva… Pedig igazi gyöngyszem mindegyik! A Katona József Színházban adott koncertjük, csakúgy, mint a legcsodásabb magyar koncertteremben, a Művészetek Palotájának Nemzeti Hangversenytermében adott koncertjük óriási élmény volt – mert kiderült, hogy ami a lemezen hallható, az csak a töredéke annak, amit ez a csapat tud! A zenészek egészen kiválóak, az énekesek pedig nem csak jó énekesek, de jó színészek is… Nem akarom halmozni a pozitív jelzőket, na. Ez az egész, úgy tűnik, nekem van kitalálva! Van benne giccs, van benne bugyutizmus, de ugyankkor rengeteg humor és báj, és magas színvonalú zene, meg nagy zenész-egyéniségek.
Rongyosra hallgattuk az első lemezt, amikor végre jött a hír, hogy készül a második album. S mivel a zenekar szerette volna élőbbé, igazi bár-hangulatúvá tenni az új lemezt, nyilvános koncertfelvételre hívta a közönséget – naná, hogy ott volt a helyem! Mindkét estét végighallgattam, ami embert próbáló volt a színpadon és a nézőtéren egyaránt – hisz minden új számot háromszor-négyszer játszottak fel a tökéletesnek szánt felvétel kedvéért… Ja, és dupla albumról van szó – 24 új számról… A csapat – a nagyszerű zenén kívül - azzal hálálta meg a kitartó közönségnek, hogy közreműködött tapssal, füttyel, ki mivel - hogy minden jelenlévő nevét feltüntette a lemez borítóján. Így elmondhatom, hogy a Budapest Bár Volume 2. (mely a „Tánc” címet kapta a keresztségben) az egyetlen olyan magyar hanghordozó, amin hallható vagyok én is, sőt, a nevem is olvasható a kis füzetkéjében…
De ne ezért hallgassátok meg, hanem mert zeneileg még sokkal színesebb lett, mint az első lemez. Sok jazz-es beütésű szám, sok nagy sláger került rá, de rajta van a Piaf-klasszikus „Padam-padam” magyar változata, a „La route enchantée” című francia nyelvű sanzon, sőt, rádásnak egy brazil bossanova-klasszikus is, a „Corcovado”… És az is kiderül róla, hogy Frenk nem csak Karády, hanem Latabár Kálmán figuráját is úgy tudja megidézni, hogy közben nem utánozza őket, hanem 100%-ig önmaga marad…
A fiaim eddig két számot tudnak betéve róla: a „Stux, maga vérbeli párizsi lett…” refrénű számot, és a „Tiroli bocik”-at, melyben „kockára vágva, a papa benne van a táááálba…”. De a rádiókban mostanában hallható „Colorado” is nagy kedvencük. És a családom, baráti köröm jelentős részét is sikerült már Budapest Bár-függővé tennem!
De van olyan barátnőm is, akit nem ragadott egészen magával ez a világ – ő a ma oly divatos retrót látja benne (ami kétségkívül benne van, persze), és zavarja, hogy ezek a dalok, a maguk hurrá-optimizmusával, lazaságával már akkor is hazugságnak számítottak, amikor megszülettek – ma pedig duplán úgy hatnak, hogy a hallgatót elmenekítik a nagy magyar valóságból… és hogy ez nem feltétlenül jó.
Én viszont azt hiszem, hogy az elvágyódás (korban, térben) természetes jelenség, mindenkinek az életében van olyasmi, amit jó egy kicsit maga mögött hagyni, legalább egy régi sláger erejéig.
Mindenki döntse ezt el maga! Hallgassátok:
Végül a már előkészületben levő 3. lemezről, ami váratlan fordulattal a 80-as, 90-es évek magyar underground számait dolgozza majd fel, egy újabb csoda: Cseh Tamás "Budapest" című dala, rossz minőségű koncertfelvételen, de talán átjön valami belőle:
Szeretettel:
Nóra
