Egy női magazin cikkében a változó férfi-női szerepekről és a házassághoz való változó hozzáállásról írnak, nekem pedig megakad a szemem egy olyan gondolaton, amely elég valószínűnek tűnik, és eddig eszembe sem jutott… Ráadásul szépen összeállt a fejemben egy másik, a napokban hallott mondattal.
Ságvári Bence szociológus azt írja: párválasztásunkban is egyre jobban átvesszük a fogyasztói magatartásformákat…
Jól ismert jelenség, már ezeken az oldalakon is írtunk róla: a fogyasztói társadalom egyik mozgatórugója, hogy a gyártók egyre hamarabb avuló tárgyakat gyártanak. A technikai termékekbe beépítik a tervezett avulást, így sokkal rövidebb idő alatt elromlanak, mint a múlt évtizedben gyártott tárgyak. Ami nem romlik el, az másképp avul: kimegy a divatból, más tágyak válnak trendivé, új változatok jelennek meg, melyek szebbek, jobbak az előzőnél… Ezzel pedig ráveszik a vásárlókat, hogy folyamatosan szebb és jobb dolgok után vágyakozzanak, valami új után, valami ismeretlen után!
Ezt nevezik update-kényszernek (az „update” szó kb. azt jelenti: megújítás, korszerűsítés, naprakésszé tétel…).
A szociológus szerint ez a fogyasztói lelkiállapot tevődik át párkapcsolatainkra is! Észrevétlenül elkezdünk várakozni valami újra, akkor is, ha a régi éppoly jó még. Semmi valódi, komoly indoka nincs annak, hogy le akarjuk cserélni a párunkat. Mégsem bírunk lecövekelni, mert fogyasztóként ezt nevelték belénk: hogy ne elégedjünk meg azzal, ami van.
Ja, és semmiképp se próbáljunk javítani azon, ami nem tökéletes… Míg régen a kissé elromlott tárgyainkra várt a szerelő, cipész, vagy pláne az otthoni stoppolófa – addig ma már egyszerűbb lecserélni mindent egy újabbra.
Horváth Gergely, a Petőfi rádió szerkesztő-műsorvezetője, kultúrlény (minden értelemben: kultúráról készít rádióműsorokat, nagyon kulturáltan) – a héten egy reggeli műsorában megosztott velünk egy személyes sztorit. A rádióba igyekezvén beült egy taxiba, és döbbenten látta, hogy az autó kilométerórája 800 000 km-t mutat! Rácsodálkozott, mondván: a legtöbb autót 3-4 évente, 200 000 km futásteljesítmény után le szoktuk manapság cserélni! Hogy lehet, hogy ez a 10 éves, rengeteget futott járgány még ennyire jó állapotban üzemel, ráadásul gazdája azzal keresi a kenyerét?! Mire a taxis ezeket az örökbecsű szavakat felelte: „Megszeretgetem, megjavítgatom, és kész!” (Remélem, jól idézem fel…)
HG erre építette aznapi műsorát – sokszor visszatért rá, és én érteni vélem, hogy miért. Ha tárgyainkkal mi is így bánnánk, sőt – társainkkal és kapcsolatainkkal is így bánnánk, akkor világunk nem csúszna át az eldobható szemetek világába. Akkor nem éreznénk a sürgető kényszert arra, hogy valami még jobbat, még szebbet, még újabbat keressünk. Ami nyilvánvalóan csak illúzió – mert egy szinten túl nem lehet valami még jobb, még szebb, még csillogóbb. Ugyanolyan lesz az új is, mert épp az hiányzik belőle, amit mi magunk tehetnénk bele.
Azt, hogy „megszeretgetem, megjavítgatom, és kész!”.
Nóra