Beleakadtam egy témába, ami nagyon szépen rímel mindarra, amiről a Kávéházban beszélgettünk – a változó női szerepekről, a cicababásodó fiatal értelmiségi nőkről, a plasztikai sebészet áldásairól és átkairól (vagy ezt mind csak én gondoltam tovább abban a beszélgetésben?).
Létrejött egy szervezet Angliában, a neve Pinkstinks. Azaz valami ilyesmi: „A rózsaszín büdös nekünk…” vagy finomabban, „A rózsaszín nem menő”.
Mielőtt azt hinnétek, hogy egy gittegyletről beszélek, gyorsan leszögezem: a kampány, amit karácsony előtt indítottak, 40 országba ért el, és a Lordok Házában is szó esett róla! Valami olyasmire tapintottak rá a mozgalom alapítói, ami, úgy tűnik, érzékenyen érintette a nyugati világ gondolkodó polgárait.
A kampány lényege, hogy bojkottáljuk azokat a játékgyártókat és játékforgalmazókat, amelyek a kislányoknak szánt játékokat rózsaszín, tündéri, hercegnős mesevilágra korlátozza. Mert a kislányok világán eluralkodó rózsaszín kultúra helytelen, hamis nemi szerepet kényszerít rájuk.
A kutatások azt mutatják, hogy a lányok önbecsülése soha nem látott mélységekbe süllyed napjainkban. A Pinkstinks aktivistái ezt nagy részben annak tudják be, hogy a hibátlan test kultuszát ma már egyre fiatalabb korban sulykolják bele a lányokba, már a rózsaszín korszakban. A rózsaszín mesevilág, amibe a szülők belekényszerítik őket, olyan határokat szab a női mivoltuk megélésnek, amelyek rengeteg negatív folyamatot indítanak be.
Míg a fiúknak kínált játékok lehetőséget nyújtanak az alkotásra, és az élet minden területét felölelik – az építés, a tudomány, a kaland, a szerepjátékok területét – mind fizikai, mind szellemi kihívásokat nyújtanak a fiúknak, addig a rózsaszín játékpolcok ennél sokkal korlátozottabb világot alkotnak a kislányok köré. És ezzel korlátozzák azt is, hogy mivé akarjanak majd válni.
A Pinkstinks célja, hogy a lányoknak ennél sokkal gazdagabb jövőképet fessünk, valódi szerepmodelleket állítsunk eléjük, megmutassuk nekik, hogy rózsaszín cicababának lenni nem menő, okos, értelmes, önmagát becsülni tudó nővé válni pedig menő dolog.
Nekem két fiam van, lányom sajnos még nincs. De sok olyan szülőt látok magam körül, aki tényleg megadja magát a rózsaszín kultúrának. Pedig ők maguk, a saját, felnőtt ízlésük olyan távol áll a cukorkarózsaszíntől, mint Makó Jeruzsálemtől! De ők is azt mondják: ez kell a gyereknek, ez teszi boldoggá… Megveszik a barbit és a pónit a kislányuknak, mert a barátnőik is ezzel játszanak – majd csak kinövik, remélhetőleg minél hamarabb!
De egyre inkább úgy tűnik, a Pinkstinks által felsorakoztatott tanulmányok legalábbis ezt mutatják, hogy nem növik ki, vagyis nem nyomtalanul növik ki! Az így nevelkedő lányok később is a tanulás elé helyezik fontosságban a szépítkezést, a sportolás elé a szexuális vonzerejük fokozását, a barátságok elé a divatkövetést…
De vajon igaz ez? Nem feltétlenül… az én legközelebbi családtagjaim közt is van huszonéves fiatal nő, aki a Disney tündéreiről szóló mesekönyvnek örült legjobban a karácsonyfa alatt talált ajándékok közül! De mégsem mondanám, hogy ő egy mesevilágban élő cicababa, hisz az élete a tanulás, a pályaválasztás körül forog, nem butult el a rózsaszín kultúrától!
Lehet, hogy inkább az az igazság, hogy a kislányok ösztönösen vonzódnak ovis-kisiskolás korukban a rózsaszín cukor-világhoz, és a kereskedők csak az igényeket követve kínálják azt, amit?
Vagy mégis inkább mi, felnőttek akarjuk tudatalatt sugallni a gyerekeinknek, hogy a lányoknak a passzív, csinos dolgok valóak, a fiúknak pedig a kékkel fémjelzett bátor és kihívásokkal teli világ?
Az sokatmondó tény, hogy az 1940-es évekig a színek üzenete nem ez volt. Sőt! Éppen fordíva! A szülők szívesen öltöztették a fiaikat rózsaszínbe, a kék pedig egy időben a kislányok színe volt!
A rózsaszín tehát nem sugallta mindig azt, amit ma.
Ma azonban, úgy tűnik, egyértelmű a rózsaszín üzenete. Elsős nagyfiam például boldogan és öntudatosan viselte azt a pólóját, ami sötétrózsaszín és sötétkék csíkos, galléros, nagyon felnőttes, nagyfiús viselet, az egyik kedvence volt – egészen addig, míg egy osztálytársa rá nem kiabálta: „Rózsaszínű a pólód! Az lányos szín!” – és persze ki is nevette érte… Azóta a fiam nem hajlandó ezt a pólóját iskolába felvenni, pedig jól látja, hogy az apjának is van hasonló színű, sőt, még halványabb, „még lányosabb” rózsaszínű pólója-ingje… De a fiamon győzött a fogyasztói társadalom diktatúrája.
Ennyire szigorúan így működik ma már ez? Ha fiú vagy, nem viselhetsz rózsaszínűt – mert az gyengeséget, passzivitást, alárendelt szerepet sugall… ha lány vagy, akkor viszont ezzel tudod jelezni (ezzel KELL jelezned) lány-mivoltodat?
Elgondolkodtató a Guardian egyik újságcikke, ami azt boncolgatja, hogy miért pont rózsaszínű szalaggal jelképezik a nők egyik legszörnyűbb rémét, a mellrákot? Ha női probléma, akkor nem is jöhet szóba más szín? Miért tartjuk fontosnak még a felnőtt nők esetében is, hogy finomkodva jelezzük ezt a halálos veszélyt – nem kisebbítjük ezzel a dolog súlyát? Át tudják érezni a nők a veszély mértékét, ha egy ilyen kellemes, pozitív szimbólumot aggatunk rá?
Mit gondoltok ti minderről? A fogyasztói társadalom egyik álproblémájáról van szó, vagy valóban ártunk lányaink önképének, jövőképének, a világhoz való hozzáállásának, ha rózsaszínnel burkoljuk be őket?
Örülök, ha megosztjátok velem a véleményeteket minderről.
Nóra
