Ahogy Nóra már említette, hetek óta halottnak hitt blogun valami technikai csoda folytán egyszer csak újra életre kelt.
Persze lehet, hogy ez egyáltalán nem volt csoda, egyszerűen annyi történt, hogy elhárítottak egy technikai akadályt, mi meg "visszakaptuk" a blogunkat.
2009 őszén, azaz pontosan nyolc évvel ezelőtt kezdtünk bele a mesélésbe Nórával. Az idő repül, mint a madár, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a legkisebb lányom, aki a blogunktól négy hónappal fiatalabb csak, már 138 cm magas.
Furcsa érzés ez, amikor az ember elkezd valamit, szeretgeti, lassan hozzánő, majd annyira mindennapivá válik, hogy kezd veszíteni a fontosságából, az aktualitásából, az érdekességéből. Kezdünk egyre kevesebbet foglalkozni a dologgal, mert ugye nincs rá időnk!-mondjuk, magunkat is megnyugtatva. Annyi a dolog, a feladat, a gyerek, a háztartás, a munka, hogy lenne erre is időnk!
És akkor eljön az a pillanat, amikor az ember a külső és belső tényezők összjátékának köszönhetően egyszercsak arra ébred, hogy ennek vége, ez is lezárult, ennyi volt. Jön a döbbenet, tényleg ennyi volt? Ezt akartam, hogy vége legyen? Jó ez nekem, vagy csak hülye voltam, hogy nem tettem semmit, hogy ne legyen vége? Legalább is ne így legyen vége! Esetleg a sors akarta így, és akkor ez nekem így jó, ahogy van? Most mi legyen?
Egyre csak jönnek a kérdések, majd azokat lepörgetve az ember szép lassan hozzászokik a gondolathoz, hogy ez van, ezen már nem lehet változtatni. Vége! Kicsit szomorkodik, összegez, elszámol, oszt, szoroz, összead, kivon, megveregeti a saját vállát, hogy azért mégis csak létrehozott valamit...
Akkor viszont hirtelen történik valami és ez az egész aktualitását veszti. Ott lehet folytatni, ahol abbamaradt, mert soha semmi sem késő, mondjuk közhelyesen, helyesen...
Egyszer valaki azt mondta, hogy az életben nincs "újrakezd-gomb", ezért nehéz -ennek tudatában- minden nap döntéseket hozni és azok következményeit átélni, megélni és újraélni. Én ezennel kijelentem, hogy mégis van ilyen gomb! Legalább is a mi blogunkban van! Ha akarjuk, folytathatjuk, azt, amit már lezártunk, befejeztünk....
Amikor végig gondoltam az elmúlt pár percben ezt az egészet, már annak tudatában, kicsit megkönnyebbülve, hogy mégsincs vége, akkor jött a felismerés: ugye nem kell ahhoz egy nyolc éves blog sem, hogy az ember belássa, bizony sok mindent hajlamosak vagyunk így kezelni az életben. Ami van, az már megvan, örökre, gondoljuk mi! Megszereztük, kiélveztük, meguntuk. Más kell: menni, vadászni, mindent begyűjteni...sikert, pénzt, tárgyakat, embereket, kapcsolatokat...és ennek soha nincs vége addig, amíg tényleg vége nincs!
Nem lenne esetleg sokkal kevesebb energia, és sokkal nagyobb sikerélmény, elégedettségérzés, vagy nevezzük bárminek, ha próbálnánk arra is vigyázni, amink van? Addig javítgatni, amíg lehet! Nem kidobni, kitenni, kivágni azonnal mindent az életünkből, amiről már azt hisszük, hogy működésképtelen, ahogy a legfejlettebb országokban teszik ezt. Nem mellesleg nagy károkat okozva a természetnek a sok szemét termelésével. Ebben mi, "keletiek" sokkal jobbak vagyunk, mint a pénzesebb Nyugat, hogy addig javítgassunk-szerelgessünk-buheráljunk-cserélgessünk-lomizzunk tárgyakat, amíg azokat használni lehet. Csak akkor vagyunk jobb "szerelők" mi keletiek, ha drága tárgyakról van szó? Ezt már nem tudom, viszont a statisztikáink nem ezt mutatják sajnos...
Számomra a nagy tanulsága a blog "passzív" létezésének az elmúlt pár hétben az, hogy tényleg mennyire lehet örülni, ha az ember visszakapja azt, amiről már azt gondolta előzőleg, hogy végleg elengedte. Ragaszkodjunk mindenhez, amit már egyszer "megszelidítettünk", mint a rókát a Kisherceg. Ne törődjünk bele semmibe és ne csak akkor lássuk a dolgokról, hogy fontosak a számunkra, amikor már késő. Ugye az életben "újrakezd-gomb" tényleg nincs, de szerkeszteni, kivágni, beilleszteni, átfogalmazni viszont mindig lehet a "szövegeket"!
Zsófi