Egyszer azt mondta nekem valaki -nagyon bölcsen- a mai "helyzetről", hogy a párválasztás 30-40-50 (és korábban is!) évvel ezelőtt nem csak egy természetes életprogram volt, hanem "gazdasági szükségszerűség" is.

Egy fiatal felnőtt tudta, sokkal nehezebb elindulni az életbe egyedül, mint párban, mert kell egy társ az élet nehézségeinek elviseléséhez.

Ez (is!) volt az oka annak, hogy a mi korosztályunkban nagyon ritkán akadt olyan gyerek, akit az édesanyja egyedül vállalt. Én középiskolás koromban találkoztam először ilyen gyerekkel, de nála sem volt egyértelmű, hogy nincs apukája. Az volt a hivatalos verzió, amit az érintett is elhitt, hogy amikor az anyukája terhes volt, az apukája elhagyta, majd el is váltak, ezért nem ismerte a gyermeke.

Egyszer megemlítette ez az ismerősöm, hogy milyen furcsa, az apukájának éppen az volt a családi neve, mint az édesanyja anyukájának, azaz a nagymamájának a leánykori neve. Mivel elég fiatalok voltunk, ez a „jelentéktelen” információ a környezetünkben senkinek sem mondott semmit. Nekem viszont összeállt a kép: anyukája szerelmes lett valakibe, aki valószínűleg nem akarta őt vállalni, amikor terhes lett...

Nehéz lett volna bevallani, hogy a gyereke egy ilyen -sikertelen- kapcsolatból született, így inkább hallgatott, és anyakönyveztette a gyerekét az édesanyja leánykori nevére...

Ez a gyerek teljes életet élt, együtt éltek a nagyszülőkkel, akiket imádott! Mégis teljesen más (nagyon zárkózott) volt, mint mi, „normális” gyerekek...egyszer szomorúan azt mondta: "el sem tudjátok képzelni, milyen lehet menni az utcán, és minden negyvenes férfira úgy nézni, ez is lehet az apám, meg az is"!

Tizenévesen nem is gondoltam bele a helyzetébe, de valami mély szomorúság mindig megcsapott, ha beszélgettem vele.

Azt, hogy apa és apa hiánya közt mekkora különbség tátong, egy másik esetből lehetett jól látni. Volt egy közös barátunk, aki szintén nem ismerhette az édesapját, ő is sérült emiatt, de mégis minden más volt abban a történetben!

Az ő édesanyja büszke volt arra, hogy egyszer volt egy remek férje, aki orvos volt, de amikor gyermeküket várták, az édesapa autóbalesetben meghalt. Itt volt egy markáns apafigura, akire büszkének lehetett lenni, akiről mindent lehetett tudni, voltak fényképek, rokonok, és a tény, hogy ez egy borzasztó tragédia következménye, hogy nincs férfi a családban. A gyerek identitástudata is erős volt és egészen más, mint azé, aki semmit nem tudhatott az apjáról.

Van egy kis park, ahová a gyerekeim járnak focizni, kártyázni a szomszéd gyerekekkel, szórakozni, barátkozni. Kevés gyerek törzshelye ez, de olyan, mint egy nagy család a park márciustól október-novemberig...aztán mindenki téli álmot alszik, alig találkozunk egymással, pedig szomszédok vagyunk, és akkor márciusban újra kezdjük, és minden ott folytatódik szerencsére, ahol ősszel abbahagytuk.

Ebben a parkban, szinte a szemünk előtt nőtt fel egy kislány, aki már kisiskolás. Nagyon kedves és szép: egyke, mindent megkap, de mégsem kényes, anyukája "agyonszereti", mégsem önző. Jólnevelt és tud alkalmazkodni, a nagyobbak is befogadták a csapatba.

Csak egy „baj” van vele, nincsen apukája. Anyukáját természetesen senki nem faggatja, hogyan alakult így, hogy állandóan egyedül vannak a lányával.

A gyerekek világa egészen más, mint a felnőtteké, őket csak az érdekli, hogy a társuknak milyen személyiségjegyei vannak, ad-e a cukorkából, ha van nála, segít-e, ha kell, tartja-e a titkot, ha erre van szükség...az, hogy van-e apja, senkit nem érdekel...és mégis szembesülni kénytelenek az élet igazságtalanságaival, ha akarnak, ha nem.

A parkban minden gyereknek van testvére és együtt élő szülei, nem „reprezentatív minta” ez a 21.századi valós családi viszonyok felméréséhez, de így alakult...

Ez a kislány az egyetlen, akinek csak anyukája van. Így még sokkal nehezebb a dolga, mert látja maga körül a testvérpárokat és azt, hogy az apukák is fel-, feltűnnek a színen változó gyakorisággal...például ha egy gyerek biciklizni tanul, vagy focizni hozza ki az apját.

Ilyenkor a kislány soha nem hagyja szó nélkül a dolgokat. Elkezd mesélni arról, hogy neki is van apukája, csak nem szokott idejönni, de vele szokott játszani, meg biciklizni, szoktak családi programokat csinálni hármasban, és olyankor együtt van az anyukája meg az apukája...sőt, időnként elmeséli, hogy van testvére is, fiú is, meg lány is...és mesél, mesél, zavarba hozva a gyerekeket: nem értik, hogy miért kell „hazudnia”, amikor mindenki tudja, hogy soha nem lehet látni őt mással, csak az anyukájával.

A gyerekek még nem értik, hogy ezek a „mesék” kellenek, hogy a kislány magát erősítse, ő is éppen olyan, mint a többi a parkban, náluk is minden „átlagos”, és ami a legfontosabb, természetesen neki is van apukája!

Pár napja éppen minden gyerek lent volt a parkban, amikor megérkezett az egyik apuka. A kislány odafordult az apuka kisfiához és megkérdezte: „A Te apukád?”. A kisfiú igennel válaszolt, erre a kislány álmodozó szemekkel váratlanul azt mondta: SZÉÉÉP!!!

Mire kimondta, már el is szégyellte magát, de a gyerekek az egészből a helyzetkomikumot vették csak észre, és nevetve ismételgették, hogy: szééép, szééép!

Mi felnőttek meg azt is megértettük, hogy mitől lehet "szép" egy apuka.

Zsófi