Böjte Csabát emlegettem már, most egy konfliktuskezelésről tartott előadásából fogok kiemelni pár gondolatot: ki is az ember? Ki vagyok én? Milyennek látom a többieket? - mert ez nagyban befolyásolja azt, hogy hogyan oldunk meg egy-egy konfliktushelyzetet.
Azt mondja: ha egy padlásról előkerülne egy pici Rembrandt-kép, bármilyen kicsi is lenne, pókhálós, poros, piszkos – azt bizony mindenki nagy becsben tartaná. Fehér kesztyűben nyúlnának hozzá, és óvatosan nekilátnának apránként megtisztogatni! Mert eleve úgy állnának hozzá, hogy remekmű, megérdemli a legjobb bánásmódot. (Erről jut eszembe, most olvastam, hogy 1909 óta először előkerült egy új, elveszettnek hitt Leonardo-festmény, a Salvator Mundi – azt éppen így, apránként tisztogatták meg az évszázadok során ráfestett rétegektől! Nagyon nagy dolog egyébként, mert ugye összesen 15 Leonardo-olajfestmény maradt fenn, ehhez jött most tizenhatodiknak az új felfedezés!)
Böjte Csaba azt mondja: pont ugyanígy, fehér kesztyűben és csodálattal kell közelednünk minden embertársunk felé – akkor is, ha kicsit pókhálós, nem teljesen szalonképes… és bizony saját magunkhoz is így kell állnunk! Mert ugyanolyan mestermű minden ember! Mindenkiben benne rejlenek az értékek - aki istenhívő, az azt tartja: minden ember Isten csodálatos alkotása! De aki más világnézeten van, az is beláthatja: a hajszálrepedések, a pókháló, a por az idők során rakódik mindenkire, eredetileg mindenkiben ugyanúgy benne van a jó lehetősége. Persze – mondja -, a hóvirág másképp remekmű, mint a napraforgó, és a dinnye is más, mint az egres - de az egres fanyar íze éppúgy hiányozna, ha nem lenne! Úgy teljes a világ, hogy benne van ez a sok féle csoda – a sok, különböző ember! Közte mi magunk is, hibáinkkal, tévedéseinkkel, botlásainkkal együtt.
Ha például a gyereknevelés során (ami tele van konfliktushelyzetekkel szülőnek, pedagógusnak egyaránt!) ezt mindig szem előtt tartanánk, és „fehér kesztyűben” nyúlnánk egy úgynevezett problémás gyerekhez is – akkor sokkal többre jutnánk.
El is mesél egy példát, amikor ő megkereste egy gyerekben a jót, amit mások már képtelenek voltak meglátni benne. Elhoztak hozzá Dévára egy fiút, aki már kétszer nekifutott az ötödiknek, minősíthetetlen volt a magaviselete, és senki nem bírt vele. Ez a háttértörténet bontakozott ki, ahogy Böjte atya megismerte: az anyja meghalt, apja egyedül nevelte, nagy nehezen – mert gyárban dolgozott, nem ért rá a gyerekkel foglalkozni. Mivel senki nem volt otthon vele, inkább elment a haverokkal focizni, játszani, mint hogy tanuljon. Másnap házi nélkül ment iskolába – nem tanult semmit otthon, az üres lakásban… A tanító leszidta, ez persze a gyereknek kudarcélményt jelentett – nem szívesen járt be ezután. Lógni kezdett. Behívatták az apját – aki nadrágszíjjal jól elverte a lógásért! A gyerek erre a tanáron állt bosszút: kiszúrta a kocsija kerekét… Beindult egy negatív spirál, amiből már szinte lehetetlen volt kitörni! Ha a külvilág már ellenséges közeggé vált egy gyerek számára, akkor úgy fog mindenhez hozzáállni. Nem fogja már semmi érdekelni, nem lesznek céljai…
Böjte Csaba azt a módszert javasolja: sikerélményt kell adni az ilyen gyereknek először is! Például kötelezni arra egy nap, hogy addig üljön a matekházi fölött, amíg hibátlanul nem tudja! A tanárral pedig megbeszélni, hogy másnap mindenképpen feleltesse belőle.
Ő bizony ezt tette az említett fiúval, aki kapott is egy tizest rögtön (ez a mi ötösünknek felel meg). Böjte atya úgy tett, mintha nem hinné – de az osztály bizonygatni kezdte, hogy az új gyerek igazat mond, a fiú mellé álltak! Azt mondta erre az atya: „Jó, megnézem a naplót, de ha kiderül, hogy hazudtatok, mindenkit megbüntetek!” Persze benne volt a tizes a naplóban. Erre az atya nagy komolyan bocsánatot kért az osztálytól, amiért nem hitt nekik, és engesztelésül elvitte az egész osztályt fagyizni!
El lehet képzelni, milyen érzés volt a fiúnak, akit eddig mindenki csak szidott – hogy nem csak kapott egy tizest rögtön, ahogy elkezdte új életét az új osztályban – de most az osztály őmiatta kap fagyit is! Attól kezdve magától hajtott, nem lett éltanuló, „szentté se fogják avatni” – mondja róla az atya, de leérettségizett, és többé nem voltak magatartásproblémái.
A felnőttek is ilyenek: ha egy meccsen gólt rúg egy férfi, és a nők a lelátón sikoltozva tapsolnak neki – másnaptól kétszer annyit fog futni a pályán! A sikerélmény szárnyakat ad.
Ezért nem szabad a problémás gyerekhez agresszióval, dühvel közelíteni – ezért kell egy negatív spirálba került gyerekhez kedvesen, nyitottan közelíteni.
És mindez nem csak a nevelésre érvényes. Ha ránézek egy emberre, általában alkotok róla egy képet: ez ilyen. De ha másképp állok hozzá, ha azt mondom: „Ez ilyen – de olyan lehet!” – akkor máris megadom neki a lehetőséget, hogy bizonyítson nekem.
Nóra
