Már sokszor írtuk: a hagyományok fontosak, egy nemzet attól tud fennmaradni, ha őrzi a hagyományait. Március 15-e egyik legnépszerűbb hagyománya a kokárdaviselés. Pozitív vagy negatív előjelű átpolitizálása sem tudta a magyarokat leszoktatni róla, hogy viseljék kedvenc nemzeti ünnepünkön!

Már írtunk arról, hogy Szendrey Júlia készítette Magyarországon az első kokárdát, a francia forradalom példájából merítve.

De mi is a kokárda? Eredetileg egy szalagcsillag, melyet a francia forradalmárok saját nemzeti színeikkel készítettek, és a kalapjukra, sapkájukra tűzték -  a nők pedig a hajukba.

A magyar kokárdát ettől eltérően a kabát hajtókájára vagy mellrészére, a szív fölé tűzték a forradalmár ifjak.

Elkészítése nagyon egyszerű: egy nemzeti színű szalagot meghajlítanak, és középen rózsa-alakba összehúzzák.

Szabály szerint a színek mindig belülről kifelé olvasandóak! A zászló felső része kerül a kokárda belsejébe, tehát a piros csík mentén öltve kell összehúznunk cérnával.

Az 1848-as pesti forradalom idején a márciusi ifjak még valóban így is használták, és Than Mór festményein is megfigyelhető, hogy a huszárok csákórózsáján is helyesen szerepel a színsorrend.

Téves viszont Szendrey Júlia kokárdája, amit Petőfinek készített, hiszen ezen az olasz színek sorrendje figyelhető meg. Valószínűleg már a forradalom idején is használtak téves kokárdákat, nem mindenki tudhatta hogyan kell helyesen hajtani. Manapság téves történelmi berögződések, és a hagyomány miatt legtöbbször a piros van kívül és a zöld belül.

Hermann Róbert történész szerint a korszakból ismert kokárdákon mindenhol kívül van a piros, belül a zöld. Egy zászlótörténész állítása szerint az is bonyolítja a kérdést, hogy ha van lelógója a kokárdának, akkor szabályos a kívül piros – belül zöld; ha nincs, akkor viszont a heraldikai szabályok szerint kívül kellene lennie a zöldnek, belül a pirosnak.

Jókai Mór így ír a kokárdáról: „… Jelenleg a nemzeti kokárda a reformerek színe, a békés átalakulás embereié, mentül nagyobb e toll vagy kokárda, annál nagyobb az ő istenbeni bizodalmuk és megelégedettségök.”

Szintén Jókaitól származik ez az idézet:

    „Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harcosa; ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldoshadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian, kikben magyar vér és szabad szellem lángol! Ez aztán fordított a dolgon. A háromszínű kokárda helyreállítá a rendet. Aki háromszínű kokárdát akart feltűzni, annak előbb haza kellett menni. Tíz perc múlva a színház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a háromszínű kokárda; a Nemzeti Kaszinó urainak paletot-ján kezdve, a napszámos darócáig, s aki köpönyegben járt, az a kalapjára tűzte. ” (Az a nő, aki együtt jön velem)

Ma már persze számos más kokárda-forma is készül. Családom kedvence a nemezelt kokárda, vagy az egyik nagymama által készített horgolt kokárda.

  Én pedig tavaly szert tettem egy gyönyörű, iparművész által készített kokárdára, biztos, hogy még sok évig ezt fogom viselni minden március 15-én!

Ha azonban nincs még annyi időtök sem, hogy egy öltéssel elkészítsétek a hagyományos kokárda-csokrot, akkor egy masnira kötött, vagy egy V-alakban meghajlított, lefelé lógó nemzetiszín szalagot is kitűzhettek – a lényeg szerintem nem annyira a forma, mint a gesztus!

Nóra

Március 15-e a magyar nemzet legbüszkébb napja!

Mindenkinek megvan a maga március tizenötödikéje: saját emlékei, a gyermekkora ünnepei, és a saját helytörténete.

A helytörténet az, ami összeköt bennünket a történelemkönyvekkel, amitől érthetőbb, átérezhetőbb lesz az, ami egykoron történt őseinkkel. A helytörténet hatására el tudjuk képzelni, hogy a felmenőink, konkrétan a saját egykoron élt rokonaink is, részesei voltak a történelemnek, ami akkor még egyáltalán nem volt történelem, hanem az ő mindennapjaik voltak...

Ezért nagyon fontosak a helytörténeti múzeumok, a helytörténeti kiállítások, a szülőhelyünk nagy szülöttei, és a történelmi emlékhelyek meg épületek...

Gyermekkorom nyáriszüneteinek szintere volt Tiszavasvári. Egy kis faluból mentem nyaralni a nagyszüleimhez a „városba”,ahol volt nagy központi tér, négy-ötféle süteményválasztékkal és két-háromféle fagylaltválasztékkal rendelkező cukrászda, vendéglő, múzeum...minden, amitől egy város, város, és nem falu! Legalább is akkoriban így volt ez!

Ott volt még a „városi választékot” bővíteni a gyógyvizes strandfürdő, ahol 40 fokos vízben lehetett lubickolni a 30-35 fokos nyári melegben.

Még sok dolgot nem tudtam az 1848-as forradalomról, amikor azt már igen, hogy apám szülőhelyén született Vasvári Pál, aki igen jelentős alakja volt a márciusi ifjaknak.

Amikor végre ideértünk az iskolai tananyaggal, nagyon büszke voltam rá, hogy van „saját” negyvennyolcas hősöm. Mert Vasvári a „földim”,és erre büszke is vagyok.

Vasvári Pál Fejér Pálként jött a világra 1826. július 14-én, Bűdön, (amiből később egyesüléssel Bűdszentmihály lett). 1952-ben –valószínűleg-nem tetszett a „Szent” szó a település új vezetőinek, ezért Tiszavasvári névre változott a falu neve, így is emléket állítva a falu híres szülőttjének.

Vasvárinak már a születésnapja is „jelezte”további –forradalmi- életútját, mert a Nagy Francia Forradalomhoz hasonlóan, július 14-én született.

Vasvári édesapja görög katolikus pap volt. Ő maga 1843-ban került Pestre egyetemre, ahol történelmet és természettant hallgatott. Az ifjúság vezéralakja lett az egyetemen, így természetes, hogy a március 15.-i események egyik vezetője, a 12 pont megírásában és a népgyűlés elé terjesztésében főszerepet vállalt.

Később a pénzügyminiszter titkára, valamint Kossuth Lajos többszörös polgári futára is volt. A szabadságharc alatt Erdélyben harcolt, és itt is halt meg 1849. július 5-én, 23 éves korában.

Tiszavasváriban a Vasvári Pál Múzeum, Vasvári Pál emlékszobája tiszteleg a település híres fiának emléke előtt. Aki arra jár, és van ideje, térjen be az emlékhelyre!

Zsófi