- egy nyolcéves nyári gondolatai -
Amikor ovis voltam, sokszor kértem az anyukámat: mesélje el nekem a piros „Anna, Peti és Gergő” mesekönyvből azt a fejezetet, amikor az ónos eső miatt otthon marad a család, és egész nap semmit sem csinálnak! Ez volt a kedvenc részem, és ez jutott ma eszembe megint. Pedig ma nem esik ónos eső, hanem hétágra süt a nap - a nagymamám úgy mondja: gatyarohasztó hőség van…
Most már iskolás vagyok, harmadikos leszek, ha véget ér a vakáció. De még mindig a kedvenc elfoglaltságom: a semmittevés!
Nehogy azt hidd, ez azt jelenti: csak ülök, és a semmibe bámulok! Dehogy! A semmittevés a világon a legizgalmasabb!
Ilyenkor előkotrom az ágyam alól a fonott kosarat, amiben rég nem látott játékaim lapulnak. Vagy keresek a fiókban valami régi gyurmakészletet - az sem baj, ha már kicsit összekeveredtek a színek -, és készítek kígyót, perecet, csigát, gyümölcsöket… Közben arra gondolok: de jó, hogy nem kell iskolába menni! De jó, hogy az egész nap a semmittevésé lehet!
A tévé elé csak egy kicsit ülök le – csak amíg a kedvencem megy, a Vízcsepp Mester kalandjai… Tudom: anyukám nem szereti, ha sokat tévézek. A mese után gyorsan ki is megyek a kertbe – azt hiszem, felmászok a cseresznyefára. Sajnos már egyetlen szem sem maradt rajta, de amikor a faágakon csüngök, azt képzelem: majom vagyok! Amikor legutóbb az Állatkertben jártunk, megfigyeltem, milyen hangot ad ki az a kis, fekete majom…hogy is hívták? Ha jól emlékszem: sziamang! Kapaszkodom hát most én is a fán, és a sziamang hangját utánozom.
Ez annyira tetszik aztán, hogy lejövök a fáról, és megkeresem a tolltartómat. De rég láttam! Az évzáró után az egész iskolatáskámat, úgy, ahogy van – bedugtam az íróasztalom alá… Eszembe se jusson szeptemberig! Na de most azért mégiscsak előhúzom, hiszen színes ceruzákra van szükségem.
Lerajzolom magamat a cseresznyefán – egy nagy fekete majom vagyok! Egyik kezemben banán, körülöttem, a többi ágon is kis, fekete majmok lógnak. Pontosan tizenegyen vagyunk! Az ott az öcsém a fa alatt – fehér alapon fekete pöttyös kutyának rajzolom, mert az ő kedvenc állata a dalmata! Lufikat is kötök a hátára, hogy örüljön… Jó kis rajz lett – ha hazaér apukám, meg is mutatom neki!
De addig még rengeteg időm van: csináljunk még egy kis semmit! Úgy hallom, a szomszéd Sanyi is ugyanezzel van elfoglalva… már vagy századszor kiabálja a kutyája nevét: „Vaki! Vakiiii!” Pedig a kutya nem is veszett el, föl-alá szaladgál a kertjükben, és nagyon örül, hogy Sanyi csak vele foglalkozik. Odaállok a kerítéshez, és én is kiáltozni kezdek: „Vakiii!” - mire a bozontos, szürke kiskutya egészen összezavarodik… Ezen jót nevetünk, Sanyi meg én, és beszaladok a konyhába, kihozom az anyukám meggyes piskótáját – megkínálom vele a barátomat! Állunk a kerítés két oldalán, sütit majszolunk, beszélgetünk… Pont, mint a nagyok! Kivéve, hogy a nagyok sohasem mondják: - Csináljunk semmit…!
(ez az írásom a Horizont Magazin 2011. júliusi lapszámában jelent meg)
Nóra