Tegnap ünnepeltük az aradi vértanúk emléknapját. Egyszer Zsófi már írt egy cikket a blogunkon arról, hogy a magyar diákok mit tudnak róluk - érdemes felidézni. Én tegnap nem nagyon foglalkoztam családi dolgokon kívül mással (egy nagy, közös ebéd levezénylése, szülinapi és eljegyzési ünneplés kötötte le a figyelmemet) - de ma reggel visszaolvastam azt a sorozatot, amit Nyáry Krisztián írt a tegnapi nap folyamán az aradi hősökről a facebook-oldalán. Nyáry az utóbbi években nagyon izgalmas sorozatot indított el a magyar kultúrtörténet love story-jainak felidézésével, szintén Zsófi emlegette a blogon az első könyvet, ami megjelent ebből a gyűjteményből.
Az Aradon kivégzett szabadságharcos vezetők életéből is a szerelmi kapcsolataikat emelte ki most, ami egy nagyon jó megközelítés: sokkal közelebb hozza ugyanis ezeket a távoli múltbeli alakokat, ha tudjuk, hogy ők is ugyanúgy szerettek, ők is a hátrahagyott adósságaik miatt aggódtak, ők is gyakorlatias utasításdokkal hagyták hátra feleségüket ("A papnak adtam egy aranyat misére!")... Szép és megható volt végigolvasni a történeteiket. Nem valamiféle, felhők fölött lebegő hősi alakok tűnnek fel előttünk, hanem esendő, a haláltól félő emberek - és ez a legnagyobb tanulság, amit levonhatunk a sorsukból. Hogy nem kellett ahhoz emberfeletti bátorsággal rendelkezniük, hogy mégis, a félelmeik ellenére is tegyék a kötelességüket, és feláldozzák az életüket a közösségért, a hazájukért.
Most kiemelek egy-egy részletet az olvasottakból, ezek különösen megragadóak voltak:
Lázár Vilmos: "„Október 5-én, 1849.
Mindenem e földön, kedves szentem, Máriám! A lelkiatya, akinek kezeiben letettem vallomásomat – és kinek kitártam tiszta öntudattal bíró keblemet, át fogja neked adni kis gyűrűmet, szivartárcámat és evőeszközömet melyet itt, fogságom alatt használtam. Károlynál fogsz találni egy levelet és kedves arcképedet – azonkívül több holmit. – Én keresztülvíttam az élet-halál tusáját – én meg fogok halni, mint férfiúhoz illik. Szívem, a szegény, mely érted fog dobogni utolsó ütéséig, és tiszta szerelmem nálad maradnak. – Én nem akarom átkozni a végzést, nem senkit – én boldogító szerelmedben öt évet és majd két hónapot éltem, és ezen idő vigaszul szolgál. hogy már el kell hagyni e földi pályát. – Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem – élő jeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét-nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én...."
Karl August Graf zu Leiningen-Westerburg:"...te, Lizám, aki mint a vigasz és remény angyala álltál mellettem, kinek csak gyöngén viszonozhattam azt a boldogságot, melyét túláradó szereteteddel szereztél nekem: adjon Isten bátorságot és erőt neked súlyos végzeted elviselésére. Nekem pedig bocsásd meg, drága Lizám, ha ez életben megbántottalak vagy nem voltam elég gyöngéd hozzád. Nem hallhatom hangodat, de szívem azt mondja, hogy megbocsátsz. És szegény gyermekeim – ó, nagy isten! Nekik kell hogy élj, drága Lizám, sorsod súlyosabb, mint az enyém, neked éveken át kebledben kell rejtened a bánatot, én pedig a túlvilágról is hálásan nézek rád, ha megmaradsz gyermekeinknek. Neveld őket az Úr félelmében jó és nemes emberekké!(...)
Kérlek, felelj meg kötelezettségeimnek, hogy nevem becsülete megmaradjon. Tudod, mennyivel tartozom Fritznek és Viktornak. Damjanich tábornoknak ezernégyszáz forintjával tartozom. – Fizesd meg ezt az adósságomat leendő özvegyének, mert ő is vértanúhalált szenved holnap reggel. (…) Gyermekeim! Éljetek boldogan! Nemsokára kiszenvedek. Még egyszer köszönet hű szerelmedért, mindenért, amit értem tettél. – Istenem, Istenem! Nem bírom tovább. Isten veled, életem, mindenem!
Damjanich János: ""Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra.
Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki."
Nagyon fontos, hogy megőrizzük, és a gyerekeinknek is továbbadjuk az emléküket - mert ezzel talán kevésbé tűnik értelmetlennek a haláluk. Ezek az emlékek, közös történelmünk tudata adja ugyanis egy nemzet összetartó erejét.
