Párkapcsolatainkban biztos mindannyian eljutottunk már legalább egyszer az életben arra a pontra, ahol a felkavaró szerelem és a józan paraszti ész helyét is átveszi valami fura kis manó, egy kisördög, aki arra piszkál fel, hogy a párunkkal – akit egyébként szeretünk, tisztelünk – ostoba kis játékokat folytassunk. Hogy ebben-abban kitoljunk vele – hogy provokáljuk.
Ha nem teljesen értitek, pontosan mire is gondolok, mindjárt idézek egy rövid részt a könyvből, amit most olvastam ki. Írója, Nick Hornby az egyik nagy kedvencem. Nagyon hasonlít rám (vagy én őrá), sokszor érzem úgy. Velem épp egy idős - ja, nem, hisz 13 évvel idősebb… Pont olyan a humora, mint nekem – ja, nem is, hisz ő ANGOL! Pont ugyanazokat a populáris rockzenéket szereti, pont annyira részei az életének, mint nekem – ja, nem egészen, hisz csomó olyan zenét szeret, amit én itt, Magyarországon nem is ismerek, sőt – ő a Marah nevű együttessel végigturnézza időnként a világot, és a zenéről szóló esszéit olvassa fel a koncertjük közben (egyszóval sokkal fanatikusabb zenerajongó, mint én). Ugyanúgy a legfőbb szenvedélye (a zene mellett) az olvasás, könyvkritikákat is ír – ja, de többnyire olyan könyvekről, amik magyarul soha nem fognak megjelenni, és még angolul is nehezen hozzáférhetőek lennének a számomra… És még foci-rajongó is, ami én nagyon nem vagyok (bár lehet, hogy leszek – hisz most nő fel a kezem alatt egy focista-palánta…). És persze ő férfi - én pedig nő vagyok...
Na, most akkor kiderült, hogy Nick Hornby egészen más ember mint én – miért is érzem akkor úgy, hogy annyira hasonlítunk? Valószínűleg azért, mert a párkapcsolatokról, a férfi-nő együttélésnek buktatóiról és sokszor vicces oldalairól úgy ír, hogy azzal sokszor az én soha meg nem fogalmazott gondolataimat mondja ki. Tudja, hogy az élet, az emberek, a párkapcsolatok nem feketék és fehérek. Hogy mind követünk el hibákat, nagyon gyarlóak vagyunk, de törekszünk a jóra. És hisz benne, hogy ha dolgozunk rajta, akkor képesek vagyunk megtalálni a boldogságunkat.
Ez után a kis Hornby-kitérő után lássuk a játszmát, amiről A Meztelen Juliet című regényében ír. Szándékosan nem írom le a történetet, a szituációt, csak magát azt a néhány mondatot, ami elgondolkodtatott:
„Egy kapcsolat olyan pillanatának érezte ezt – és az övékben, Isten a megmondhatója, volt elég belőlük -, amely egy idegen szemében tökéletesen ártalmatlannak tűnik, de valójában tele van mélyebb jelentéssel és agresszióval. (…) Annie most megértette, hogy rengeteg harag van elzárva benne valahol, valami mocorgó, nyughatatlan tömeg, amely egyre csak kutatja a legkisebb nyitott ablakot.”
Ismered ezt az érzést? Mikor tudod, hogy a párod utálni fogja, amit épp most készülsz tenni. Pl. hogy a megkérdezése nélkül kidobod a már rongyos, kedvenc pólóját. Vagy azért is rázúdítod a mártást a húsra, pedig tudod, hogy ő csak mártás nélkül szereti… Vagy meghívod a szüleidet vacsorára, a megkérdezése nélkül – miközben tudod, hogy ő szereti előbb közösen egyeztetni a családi programokat…Vagy középen nyomod ki a fogkrémes tubust, pedig pontosan tudod, épp, abban a pillanatban, amikor megnyomod – akkor is tudatában vagy, hogy ő utálja, ha nem szabályosan van feltekerve az a tubus… Vagy nélküle hallgatod meg először az ő kedvenc énekesének új lemezét (ez történt a regényben Annie-vel).
Csupa olyan helyzet, ami a kívülállónak teljesen másnak tűnik, mint annak, aki épp benne van a párkapcsolatban. Ártatlmatlannak látszó helyzetek ezek. Ugyan miért baj, ha az ember kidob egy rongyos pólót? Ha vendégeket hív előzetes egyeztetés nélkül? Ha meghallgat egy új lemezt? Kit érdekel egy fogkrémes tubus? Mit kell ilyesmin problémázni? – kérdezi a kívülálló.
Miközben ezek az apró tettek mind-mind provokációk, egyértelműen. Hisz mikor megtesszük, előre tudjuk: fintorgás, bosszankodás, vita, vagy éppen nagy veszekedés lesz belőle…Nem mások ezek, mint kisebb lázadások a másik ellen, annak a rejtett haragnak a kifejeződései, melyek valami egészen más miatt dúlnak bennünk.
Talán mert valódi problémáink vannak egymással, amit nem merünk, nem bírunk megbeszélni, amiket inkább a szőnyeg alá söprünk, mint hogy megoldanánk.
Talán nincs ekkora baj – hanem csak azért dúl bennünk néha a rejtett harag, mert fel kellett adnunk a kapcsolat érdekében a teljes és feltétlen személyes szabadságunkat. Mert tudat alatt a párunkat „hibáztatjuk” azért, hogy már nem vagyunk gondtalan, független húszévesek, hanem ezer kötelesség által megbéklyózott, felnőtt életet kell élnünk…Mert öregszünk…
Ilyesféle belső, rejtett haragjaink vannak (szinte biztos vagyok benne, hogy majdnem mindannyian átéltük már ezt – vagy tévedek? Írjátok meg, hogy megnyugodjam!).
Egy párkapcsolat szinte mindig rengeteg apró és néhány nagyobb kompromisszum eredménye… A kérdés az, hogy a jogos vagy igazságtalan haragunk okozta, bosszantó kis játszmáinkat vissza tudjuk-e szorítani annyira, hogy ne uralják el teljesen az életünket. Hogy csak néha teszünk egy-egy ilyen buta, lázadó gesztust a másik felé, vagy egyre többször…
A jó párkapcsolat, erről már többször értekeztünk itt, a blogon, mindig sok munka ereménye. Az egyik állandó „teendőnk”, ha hosszú távon jól és boldogan szeretnénk élni a párunkkal: annak az időbeni felismerése, hogy vissza kell fognunk magunkat. Hogy nem szabad magunkat belelovalni ezekbe a játszmákba. Ehelyett a valódi problémákat meg kell beszélni, meg kell oldani, és akkor nem lesz öntudatlanul is igényünk efféle álproblémás helyzetek kialakítására. Mert a játszmák rövid távon csak bosszantóak, de hosszú távon olyan hajszálrepedéseket hoznak létre a párkapcsolatunkon, melyektől egyszercsak – szinte váratlanul, megdöbbentő gyorsasággal – széteshet az egész.
Örülök, hogy Nick Hornby eszembe juttatta ezt – még jobban, még tudatosabban fogok figyelni magamra, hogy ne tegyek ilyesmit...
Nóra
