Vasárnap láttam a Művészetek Palotájában Donizetti híres vígoperáját, a Szerelmi bájitalt – nagyon élveztem az előadást (csodás énekesek és érdekes rendezés – Miklósa Erika hangja még mindig gyönyörű, ő maga egyre pompásabb látvány a színpadon, és férfi-olvasóinknak ajánlom figyelmébe: még a lába is énekel…), de most mégsem arról írok. Inkább a darab tanulságairól: milyen az igazi szerelmi bájital a nők számára? Mi az, amitől egyszeriben másképp kezdünk nézni egy férfira?
Az Eugéne Scribe Le Philtre című színművéből készült zenemű két főszereplője Adina és Nemorino. Adina jómódú földbérlő asszony, Nemorino egy fiatal, mondhatjuk: tejfölösszájú gazda, kissé nyámnyila – aki halálosan szerelmes Adinába, és ezt nem is titkolja. Nyíltan rajong érte a maga esetlen módján. Adina kacér teremtés, kineveti az érte epekedő Nemorinót, és felvilágosítja: bolond az a férfi, aki őrá vágyakozik, mert ő könnyelmű, csapodár asszony – nem köti le magát. Különösen nem egy ilyen szenvelgő ifjúval…
Lássuk, mi változtatja meg Adina és a darabban szereplő többi nő véleményét Nemorinóról! A hamis bájital helyett (amit Nemorino egy csaló csodadoktortól szerez be, hogy ellenállhatatlanná tegye magát a nők – elsősorban Adina – szemében) mi az, ami valóban elbájolja az asszonyok szívét?
A falubeli menyecskék akkor kezdenek „rajongani” érte, amikor hírét veszik, hogy Nemorino dúsgazdag bácsikája meghalt – az örökség (melyről csak Nemorino nem tud) teszi a fiút oly vonzóvá a szemükben.
Adina viszont akkor kezd másképp nézni a fiúra, amikor az elkezd másképp viselkedni!
Amikor Nemorino azt hiszi, hogy a bájitalnak köszönhetően hamarosan az övé lesz a nő – akkor leveti gátlásait. A bájitalnak hitt portóitól kissé el is lazul… még azzal sem törődik, amikor Adina mérgében odaígéri a kezét egy pökhendi katonatisztnek – mert tudja: a lagzi előtt Adina szíve már úgyis az övé lesz…
És azt hiszem, ez a darab legszebb tanulsága (mert igen, még egy vígoperának is lehet tanulsága): a fellépés minden! Nagyon sokat számít, hogy egy nő fel tudjon nézni a férfira, ne egy esetlenkedő, önmagát alávetett szerepbe kényszerítő embert lásson, ha ránéz.
Valószínűleg persze fordítva is ugyanígy működik. A férfiak nem tudnak tisztelni egy nőt, aki teljesen aláveti magát a férfi akaratának, aki szolgamód viselkedik egy kapcsolatban.
A szerelem két egyenrangú ember kiegyensúlyozott viszonya – legalábbis akkor működik jól, ha ilyen.
Így aztán Adina beleszeret az önbizalmát meglelt Nemorinóba, és amikor megtudja, hogy Nemorino a bájital megvásárlásához szükséges összeget úgy teremtette elő, hogy aláírt katonának – visszalopja a zsoldlevelet a katonatiszttől, s így megmenti szerelmét a csatamezőn rá leselkedő veszélyektől. Nincs akadálya többé a boldogságuknak!
Azt tanácsolom tehát nektek is, kedves párkeresők: ne törődjetek a vagyonotokra éhes rajongóitokkal (ezt csak félig szánom viccnek - írt már nekünk erre a blogra olyan fiú, aki a pénzéhes nőkre panaszkodott...), hanem válasszátok az igaz szerelmet. Leljétek meg képzeletbeli bájitalotok segítségével az önbizalmatokat, merjetek kezdeményezni – hisz kockázat nélkül nincs győzelem. És higyjétek el Nemorinónak: nincs reménytelen eset. Csak olyan ember, aki nem küzd eléggé az elérendő célért!
Hallgassátok ihletért Donizetti operájának egyik gyönyörű részletét – melyet a 19. századi opera egyik legszebb dallamának tartanak – az „Una furtiva lagrima” áriát, melyet Nemorino akkor énekel, mikor meglátja Adina szemében az árulkodó könnycseppet, és rájön: az asszony viszontszereti végre. Ez egyébként nem kifejezetten vígoperai hangulat, annál inkább gyönyörű szerelmi vallomás. Egy nagyon régi változatot választottam nektek: Di Stefano, a szicíliai sztártenor 1944-es felvételét.
Szeretettel:
Nóra