Levelet kaptunk egy olvasónktól (a neve alapján úgy vélem, egy lánytól, de ha esetleg tévedek, kérlek, Bettylove, értsd úgy az alábbiakat!) – sajnos megkésve vettük észre, mert a levelezőrendszerünk tévesen a levélszemét közé mentette el. Remélem, még nem adta fel a reményt, hogy választ kap rá - íme! „Szia! szomorú vagyok már régóta, mert a volt szerelmem nem válaszol nekem, nem tudom elviselni, nagyon jó barát volt nekem és szeretném, ha csak jóbarátok lennénk s ő nem válaszol. Mit tegyek? Bettylove” Ennyi a levél. Először is köszönöm, hogy ismeretlenül is tanácsot kértél tőlünk, Bettylove. A helyzet, amiről írsz, nekem is ismerős. A szakítás utáni szomorúság az egyik legmélyebb bánat, ami csak létezik – az anyukám a mai napig emlegeti, hogy mennyire ijesztően, folyamatosan szomorúnak látott, amikor egy hosszú kapcsolatom után próbáltam magamhoz térni. A szakítás ugyanis éppen olyan, mint a gyász. Meg kell tanulnunk elengedni azt, akivel már nem lehetünk többé együtt. Csak míg a gyász esetén az eszünk tudja, hogy az elválás végleges – a szakítás esetében mindig ott motoszkál a kisördög a tudatunk mélyén: hátha még visszacsinálható... Hátha leszünk mi még együtt valahogyan, valamikor. Pár szavas leveledből én úgy látom, te is - ha nem is biztos, hogy tudatosan, de ezzel áltatod magad. Azt szokták mondani, barátság nő és férfi között nem lehetséges – mert legalább az egyikük többet, mást szeretne. Én ebben nem vagyok annyira biztos – szerintem létezik a férfi-nő barátság. De NEM A VOLT SZERELMÜNKKEL. Azt gondolom, hogy egy szerelmi kapcsolat annyira más síkon zajlik a lelkünkben, hogy onnan már nincs visszaút a barátságba. Én legalábbis nem láttam erre még jól működő példát. A szakítás megtörtént kettőtök között. Ennek nyilván volt valami oka. S mivel a másik fél tűnt el, arra következtetek (bár ezt nem írod), hogy ő szakított. Ha ezek után nem válaszol neked, akkor ennek egyértelmű az üzenete: ő be akarja veled fejezni a kapcsolat minden formáját. Ha te szakítottad meg a szerelmi kapcsolatot, és te kérted, hogy csak barátok legyetek – akkor még inkább érthető számomra, hogy ő el akar vágni minden szálat. Annál nagyobb csorba nem eshet egy ember hiúságán, mint hogy „kidobják”. Ilyen esetben a barátság felajánlása fölösleges, a legtöbben ilyenkor úgy érzik: ez csak egy szánalmas alamizsna ahhoz képest, amit ők szeretnének. Kivéve, ha a barátságotok neki is ugyanolyan fontos volt. A jelek azonban azt mutatják, a te volt szerelmed nem kér a barátságból. Ezt el kell fogadnod. Ő így döntött, minden további erőlködéssel csak rontanál a helyzeten. Én egy dolgot tudok neked tanácsolni, Bettylove: próbálj meg továbblépni. Ebben az állapotban megrekedni nagyon veszélyes dolog. El kell, hogy engedd őt. „Gyászold meg” a kapcsolatotokat, úgy is, mint szerelem, úgy is, mint barátság. Helyezd a lelkednek egy különleges polcára, ahol a szép emlékeket őrzöd – beszélgess róla a közös barátaitokkal, add ki magadból a bánatodat. És bármekkora közhely is – az idő múlása enyhíti majd a szomorúságodat. Különösen, ha lefoglalod magad – ha más, új barátokat keresel, ha új élményeket, új helyzeteket találsz, amik elvonják a figyelmedet a múltadnak erről a lezáruló részéről. Sok sikert kívánok neked mindehhez. Nóra
Kedves Bettylove!
Teljesen igaza van Nórának, szerintem sincs barátság olyan emberek közt, akik egyszer (vagy még mindig) szerelmesek voltak egymásba. Ez az érzés olyan nyomokat hagy, ami nem „baráti” jellegű... Amikor én gimnazista koromban olvastam arról, hogy Juhász Gyula költő milyen nagyon szerelmes volt egy Anna nevű színésznőbe, ez akkor csak egy érdekes irodalomtörténeti információ volt. De amikor elolvastam néhány verset, amit Juhász Gyula ennek az érzésnek a hatására írt, akkor a tankönyvi száraz szöveg megtelt érzésekkel. Olvasd el Te magad is ezt a verset most és itt: Anna örök
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál emlékeimből lassan, elfakult arcképed a szívemben, elmosódott a vállaidnak íve, elsuhant a hangod és én nem mentem utánad az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, ma már nem reszketek tekintetedre, ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, hogy ifjúság bolondság, ó de mégis ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben és egész elhibázott életemben élsz és uralkodol örökkön. Amen. Nekem a szerelmi csalódás vagy bánat törvényszerű és elkerülhetetlen utóhatásait azóta sem tudja szebben vagy jobban összefoglalni senki sem! Mert ez így működik, nálad is így fog, olvasd el többször is lassan, mondatról mondatra a verset, és rá fogsz jönni, hogy ez így van! Először nagyon fáj, aztán lassan halványul minden, jönnek új dolgok, új élmények, elmúlik a fájdalom. Egy idő után nem jön zavarba az ember, ha össze kell futni a másikkal az utcán, már civilizáltan két-három mondatot is tud vele váltani. Ez az egész arra jó, hogy az ember az átélt élménytől gazdagodott, ahogy minden érzelemtől alakulunk, változunk, színesedünk, gazdagodunk, ettől leszünk azok, akik vagyunk… Nem kell sajnálni azt, hogy elmúlt, hanem arra kell összpontosítani: elmúlt, hogy valami más következzen! Nem « temetnie » kell magát az embernek, hanem izgatottan várni a folytatást, ahogy a moziban várjuk egy jó film folytatását. Mert az élet is egy “nagy mozi” és néha tudnunk kell magunkat is kívülről látni, mint a filmen a szereplők életét. Közben még várod a “film” folytatását, addig járj társaságba, keresd meg a barátaidat, akikre esetleg nem volt időd mostanában, hívd el őket beszélgetni, sétálni, egy kávéra, akárhová! És ha ők hívnak szórakozni, buliba, ne mondj nemet! Teljesen mindegy, hogy nem érdekel az éppen akkor összegyűlő társaság, vagy nem fogsz ott senkit sem ismerni, el kell menni! Soha nem tudhatod, nem fog-e éppen most “belovagolni” az életedbe a “herceg”! Kívánom, hogy a “herceg” megérkezéséig vidáman teljenek a napjaid, és írd meg, hogy hogyan alakulnak a dolgaid! Zsófi
(e-mail címünk: kerjtanacsot@yahoo.com)