Megszólalt – a történtek óta most először – egy interjúban dj Palotai, aki a tragikus végű estén a West-Balkánban zenélt. Beszélt a szórakozóhelyről, a történtekről, a tömeg lélektanáról, az eset különféle szereplőiről – én azonban nem akarok ebbe itt belemenni. Nálam nyilvánvalóan jobban értenek a budapesti szórakozóhelyek állapotához mások.
Ami azonban elgondolkodtatott az interjúban, az nem a szórakozóhelyekről szólt, hanem a gyerekeinkről.
Azt mondja Palotai: ő huszonegy éve zenél fiataloknak, és ezek a fiatalok közben ugye megöregedtek, és ma már az akkori fiatalok gyerekeinek zenél… De feltűnő, hogy a bulikon részt vevők életkora egyre fiatalabb és fiatalabb lesz! Az a generációs szakadék, ami régen a fiatalok és a felnőttek közt megvolt, ma már fiatalok és még fiatalabbak közt húzódik.
A mostani huszonévesek már fényévekre vannak a tizenévesektől, és nincs keveredés – mondja Palotai. Régen „a fiatalabbak örülhettek, hogy egyáltalán ott lehettek. Most? Örülhetünk, hogy egyáltalán ott lehetünk.”
Márpedig ezt azt jelenti, hogy szerepmodellek sincsenek. A tizenévesek pedig egyre korábbi éveikben kezdenek érni – gyakorlatilag 9-10 éves korukban véget ér a gyerekkor, elkezdődik a kamaszkor – ami azonban nem ér véget 18 évesen, hiszen egyre többen akár huszas éveik végéig is a szüleik nyakán élnek…
„Az én generációm még sokkal később érett, kb. a középiskolás kor végén. Az egész korszak tartott három-négy évig, és az egyetemen tényleg felnőtteket láthattál már. Viszont ma már a zenehallgatás is korosztálytól függ, és a tiniknek borzasztó gyorsan változik az ízlésük, néhány hónap alatt végigmennek mindenen. Ráadásul régebben a tudás horizontális volt, és ezek összeadódtak, ma pedig a tudás vertikális. Mindig csak egy dolog létezik számukra, és ezek nem összeadódnak, hanem kioltják egymást. Ami előtte volt, az meg van tagadva, törlődik a memóriából. Ezért is van az, hogy ilyen tömegek vannak, mert mindig kizárólag csak egy valami érdekli őket. De nem ám úgy, hogy csak elektrót hallgatnak, hanem kizárólag abba az egyetlen buliba járnak. A többi szóba sem kerül.” – magyarázza Palotai.
A fentiek alapján láthatjuk: akár 10-15 éven át is eltarthat ez a köztes állapot, ami ugye az ember életének legnyűgösebb, legbonyolultabb szakasza. A tegnap egy kommentemben idézett interjúban Bereményi Géza is nagyon jól megfogalmazza ezt: „A kamaszidő köztudottan az elmebajjal határos. Az emberi agy végső kialakulásának veszélyes időszaka. Ilyenkor a vélemények szélsőségesek, a döntések kötelezően meggondolatlanok. Zűrös az elmeállapot.”
És a mi gyerekeink ebben az elmebaj-közeli, meggondolatlan és veszedelmes állapotban időznek háromszor annyi ideig, mint amennyi ideig pl. a mi generációnknak tartott a felnőtté válás…
Már követelik, hogy önállóak lehessenek, a szülők ne szóljanak bele a döntéseikbe. Már szabadon jönnek-mennek a világban, azt is maguk döntik el, hogy mivel, hol, kivel töltik az idejüket. Már kapnak hozzá elegendő pénzt is, hogy megvalósíthassák az elképzeléseiket (mert kikövetelik).
De még nem ismerik a felelősség érzését. Még nem mérik fel a tetteik következményét. Még nem gondolnak másra, csak hogy akkor, az adott pillanatban jól érezzék magukat. De közben persze jogilag és biológiailag már felnőttek – micsoda ellentmondás!
És a rettenetes családi állapotoknak köszönhetően nem is érzik magukat jól máshol, mint a korukbeliek között. Megint Palotait kell idéznem: „A lányom osztályában néhány éve összesen négy olyan gyerek volt, akiknek még együtt voltak a szüleik. Amikor én voltam annyi idős, akkor meg négy olyan lehetett, akiknek elváltak, tehát ez is teljesen megfordult. A család mára gyakorlatilag felbomlott, és a fiataloknak már a saját közösségük lett a legfontosabb. Szinte csak egymás között érzik magukat otthon. Az iskola sem nagyon tud mit kezdeni velük.”
Mindazok a kamaszok, akik olyan szerencsés helyzetben vannak, hogy szüleik meleg, szerető családi otthont teremtenek nekik, és igyekeznek megőrizni a család védő-szerepét, talán nem kerülnek életveszélyes helyzetekbe. Talán idejében megtanulják a felnőtt-léttel járó felelősséget is. Talán kapnak megfelelő szerepmodelleket. Ez hatalmas feladat minden szülőnek!
De akik otthon semmi fogódzót nem kapnak, azokat várja a végtelenített kamaszkor, a maga minden veszedelmével: az olcsón és könnyen hozzáférhető drogokkal, a korlátlanul vedelt alkohollal, a felelőtlenség mámorával. És vajon miféle felnőtt lesz abból, aki eltöltött már 10-15 évet egy ilyen életformában…? Talán nem ártana ezen legalább annyira aggódnunk, mint pl. azon, hogy mennyi nyugdíjunk lesz, ha megöregszünk...
Nóra