Az ilyen filmeket szeretem a legjobban. Olyan történelmi korban játszódik, amikor az átlagos hétköznapoknál jobban megmutatkozik egy ember embersége, amikor helyt kell állni: a 2. világháború előtti években.

A történet főhőse V. György király második fia, Albert – nem trónörökös, tehát az élete kevésbé merev szabályok szerint zajlik, mint az első sorban álló királyi fenségeké. Szerencsére – hiszen ő másra sem vágyik, mint hogy kis családja körében a háttérben élhessen. Ám ahogy apjuk egyre idősebb, egyre erőteljesebben látható: Albert bátyja, a trónörökös nem képes átérezni a rá váró felelősség súlyát – apjuk is tudja ezt, ezért arra ösztönzi második fiát, hogy ő is álljon készenlétben! Hátha az ő képességeire is szükség lesz…

Csakhogy ez a rádió térhódításának korszaka! Aki uralkodni akar a nép szíve fölött, annak jól kell tudnia használni ezt a csudálatos eszközt – jól kell tudnia beszélni a népéhez.

Albert hercegnek pedig egyetlen komoly „hibája” van: dadog. Nem kicsit dadog, hanem rettenetesen, elviselhetetlenül, szánalmasan dadog. Különösen, amikor sok ember előtt kell kiállnia szónokolni!

Történelmi tény: az 1925-ös Brit Birodalmi Kiállítás záróünnepségén a király arra kényszerítette Albert herceget, hogy ő mondja a záróbeszédet. Az eredmény óriási botrány, csúfos bukás, szánakozó alattvalók ezrei...

De Albertet nem a megfutamodós fajtából faragták – ráadásul a felesége, Erzsébet (akit mi csak a most uralkodó II. Erzsébet mamijaként ismertünk) nagyon erőteljesen kiáll mellette, mindenben segíti – és felkutat számára egy ausztrál csodabogarat: Lionel Logue-ot, a beszédtanárt.

A film történetének ez a lényege: Logue fokozatosan elnyeri a herceg barátságát, elfogadtatja vele – királyi szemmel felháborító – módszereit, és megtanítja legyőzni a dadogását. Épp jókor – hiszen a királyi báty, az édesapjuk halála után trónra lépő VIII. Edward nem kér a háború felelősségéből… megmakacsolja magát, és feleségül kéri a kétszeresen elvált amerikai, náci-szimpatizáns Wallis Simpsont… Tudván, hogy az elvált asszonyból nem lehet királyné, döntésével egyúttal lemond a trónról is (amiben persze a politikai körök igen erős nyomása is nagy szerepet játszik).

A dadogós Albert hercegből tehát egy csapásra VI. György király lesz… Bármennyire is retteg a felelősség súlyától, gondolkodás nélkül lép a helyére, s végül dinasztiája egyik legtiszteletreméltóbb uralkodójaként vonul majd be a történelembe.

A film nem csak a megtörtént eset remek drámai fordulatai miatt működik jól – bár kétségtelen, hogy ez a helyzet önmagában is annyira érdekes, hogy szinte mozivászonért kiált! Az igazi erejét ennek a filmnek mégis a két főszereplő adja: a herceget alakító Colin Firth – akit eddig többnyire angolosan visszafogott, romantikus hősként ismertünk, pl. a Büszkeség és balítélet-tévésorozat Mr. Darcy-jaként, és a Bridget Jones filmek (szintén) Mr. Darcy-jaként… Vagy az Igazából szerelem ügyetlenül udvarló író-figurájaként, a Nanny McPhee mesefilm sokgyerekes özvegyeként, vagy a Mamma Mia!-film meleg bankárjának szerepében.

Most azonban a karót nyelt herceg szerepében egy icipici szükség sincs sármjára – és mégis hatalmasat alakít, úgy dadog, ahogy még senki nem dadogott filmvásznon, és a tréning után elmondott háborús beszédét hajszálpontosan úgy mondja el, ahogyan azt a történelmi felvételeken a valódi VI. György mondta. Meggyőződésem, hogy jár érte az Oscar neki, és jó esélye is van rá, hogy megkapja.

A beszédtanár, Logue szerepében a színész-óriások közt nyilvántartott ausztrál Geoffry Rush-t láthatjuk, aki már kapott egy Oscart a Ragyogj! című filmben nyújtott alakításáért. Most is nagyon jó, és most is Oscarra jelölték a legjobb mellékszereplő kategóriában (ami kicsit igazságtalan, hiszen a filmben egyenrangú szerepet játszanak a királlyal, na de két főszerepet soha nem tartanak nyilván).

A királyi feleséget pedig Helena Bonham-Carter játssza (a legjobb mellékszereplő Oscarjáért versenyez), aki még soha nem volt ilyen jól fésült és visszafogott. Többnyire gonosz vagy buggyant boszorkákat alakít – pl. a Harry Potter filmekben ő Bellatrix Lestrange, az Alice Csodaországban-filmben a Szív Királynő, és a férje (Tim Burton) által rendezett filmekben is általában különös, őrült nőket alakít… De emlékezetes a Harcosok klubjában Marla Singer szerepe is. Egyetlen alakítása lóg ki számomra a sorból, abban a filmben nagyon szerettem Helenát: a címe A nő másik arca.

A film rendezője, Tom Hooper eddig csak tévéfilmek rendezőjeként volt ismert – és most egy csapásra Hollywood legnagyobbjai közé röpítette A király beszéde! Összesen 12 kategóriában jelölték Oscarra, közte a legjobb filmért és a legjobb rendezésért járó díjra is esélyes. További 16 díjat már megnyert a film (a Brit Független Filmesek díját, a Chicago-i és a Los Angeles-i Filmfesztiválok díjait, a Golden Globe-ot, stb.), és további 73 díjra kapott jelölést!

Aki teheti, nézze meg – a nagyszerű alakításokért, a történelmi és emberi tanulságokért, a finom angol humorért („finom” alatt az értendő, hogy a mozinéző publikum időnként hangosan röhög, elképzelhetitek, mennyire komikus, amikor egy merev, királyi fenség légzőgyakorlatokat és állkapocslazítást tanul…). A legjobb poénokat -  legyenek bár az angol humor stílusába illőek – az ausztrál beszédtanár kapta a forgatókönyvírótól.

Jó szórakozást hozzá nektek is.

Nóra