A kezemben egy régi fénykép, két szép és csinos tizennyolc éves lány látható rajta – mindketten sötétkék szoknyában, sötétkék mellényben, fehér blúzban… Hajuk szépen fodrászolt, a szemük könnyes…

Talán nem volt nagy művészet kitalálni: Zsófi és Nóra van a képen, a ballagásuk napján. Mondhattam volna, hogy mi vagyunk a képen – de valahogy nem jött a számra ez így. Annyira más embernek érzem magam – és téged is, Zsófi!

Akkor még minden előttünk állt. Akkor még el sem tudtuk képzelni, hogy hogyan is lesz, ha majd több iksszel a hátunk mögött visszanézünk.

Hát ilyen lett. Mi még mindig ugyanolyan érzelgősek vagyunk, mint 18 évesen (sőt…). Még mindig egész nap egymással vitatjuk meg a világ nagy és fontos dolgait. De már nem vagyunk úgy megrettenve a nehézségektől – mert tudjuk: a többségüket le lehet győzni. Helyt tudunk állni a legkülönfélébb helyzetekben. Ma már – ha összeadjuk kettőnk családját – hat gyereket nevelgetünk…

De már azt is tudjuk: nem úgy lett, nem azok lettünk, akiket könnyes szemmel elképzeltünk a Földes padjaitól búcsúzva. Hja kérem, az élet nem habostorta – ahogy Virág elvtárs is megmondta!

A ballagás igazi vízválasztó – nem csak egy kopott hagyomány, amit kényszerűségből megtartottunk. Még ma is ugyanazt a meghatottságot és megilletődöttséget látom a ballagó diákokon, mint amilyet mi éreztünk anno.

Pedig a világ cinikusabb lett, a kamaszok szemtelenebbek (vagy nem?).

Középiskolában tanító barátnőmnek úgy kell kierőszakolnia a szerenádot ballagó osztályától - olvasom a facebook-bejegyzéseiben. De a ballagás maga örök és sérthetetlen.

Kicsit irigylem őket, ahogy belépnek ma a fáradt orgonaágakkal feldíszített iskolakapun. Ahogy átérzik az élet súlyát – talán ma először 18 évnyi életük során.

De csak egy kicsit… Valójában még a fiatalság vitathatatlan előnyei miatt sem szeretnék visszakerülni oda. Hogy még előttem álljon mindaz, amivel azóta megküzdöttem?! Na neeeem…

Nóra

Nóra írása, azaz inkább visszaemlékezése meghatott és el is gondolkoztatott. Be kell vallanom, nekem még mindig, 23 (!!!) év elmúltával is összerándul a gyomrom a középiskolai éveim emlékétől. Nekem azok voltak életem legnehezebb évei, pedig aztán is volt dolgom éppen elég. Ha a mai agyammal végig gondolom, mi volt abban a legnehezebb, akkor már válaszolni is tudok: páncél nélkül, először kellett kimenni a „csatatérre” és megszerezni az első hadi élményeket és hadi tapasztalatokat...

El kellett indulnom otthonról, ahol minden szeretetet és figyelmet megkaptam a szüleimtől és saját lábamra kellett állnom...ami éppen elég lett volna 18-19 éves koromban, de kénytelen voltam 15 évesen elkezdeni a folyamatot, mert középiskolába kellett mennem!

Egyszerre kellett felnőni és jól tanulni, és közben megtanulni kialakítani egyedül a napi teendők listáját. Ettől nagyon nehéz és –talán mindenki számára- a legemlékezetesebb ez a négy év. A ballagás pedig nem egy évzáró, nem! Ez a gyerekkor lezárása, soha többé ilyen formában már nem tud az ember beülni az iskolapadba...és soha többé nem lesz vele egy közösség sem olyan kíméletlenül, de jellemformálóan (!!!!) őszinte!

Ez az oka annak, hogy az emberek túlnyomó többségének a legjobb és legöregebb barátságai a középiskolából vannak...mert a felnőttkor kapujában szerzett barátainkkal tudunk felnőtté válva is a legőszintébbek maradni...

Nóra! Egyáltalán nem értek veled egyet! Te mindig azt emeled ki az elmúlt évek eseményeiből, hogy mennyire megváltoztunk, nem is azok vagyunk már, akik akkoron! Bizony ellent kell, hogy mondjak neked, de nem változtunk „semmit”! Tapasztaltabbak és öregebbek lettünk, ez igaz, de a személyiségünk ugyanaz, kibújni a bőrünkből nem tudunk, de miért is akarnánk! És ehhez is kellett vagy 20 év, mire felfogtuk, hogy „hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől, futni úgyse tudsz”, ahogy Karády művésznőtől jól tudjuk. Kutyából nem lesz szalonna, Nórából Nóra marad, Zsófiból meg Zsófi!

Ezt az állítást pontosan ez a blog bizonyítja a legjobban. Én még mindig csak mesélek, mesélek, egyik történetből eszembe jut még száz másik, közben szóba állok mindenkivel, figyelek, összegyűjtök és próbálok valami szintézist teremteni a gondolataimban meg a mondókámban, míg Te azóta is naprakészen tudod, hogy melyik zöldhajú angol zenész lett piroshajú, és melyik az a 100 könyv, amit az elmúlt 3 hónapban adtak ki, és már készen is vagy legalább nyolcvannak a „recenziójával”. Ja! Hogy közben bőgnek a gyerekek, enni akar a „teremtés koronája”, elszaladunk jönni-menni-aláírni-fontoskodni-pecsételni, az csak a „körülmények véletlen összjátékának” köszönhető!

És abban sincs igazad, hogy nem így terveztük! Miazhogy, nagyon is, ahogy egy „klasszikus” mondta! Valamikor második gimnázium körül három lány beszélgetett: Éva kijelentette, hogy bíró lesz és anyagilag mindenkitől független! (Az is lett!) Nóra kijelentette, hogy üzletasszony lesz, Zsófi pedig, aki legalább annyi ambícióval bírt, mint két barátnője, kijelentette mindenki legnagyobb csodálkozására, hogy valami lesz (de nem az igazi? Ahogy Rajkin mondta az évszakokról!), még nem tudja, hogy mi, de az biztos, hogy lesz négy gyereke! Nóra ma (és 10-15 évvel ezelőtt is az volt!) üzletasszony! /Csak nem egyedül, hanem a(z) (üzlet-, és élet-) társával!/ Zsófi pedig lett „valami” és van 4 gyereke! Hol van itt a dolgok „spontán” végkifejlete?

Az évek repülnek, a ráncok megjelennek, de bennünk „semmi” nem változik és nem is értjük, hogy ment el 15-20-25 év ilyen –legalább is bennünk- „nyomtalanul” (az hogy eseményből volt elég, az élet sajátja, nem egyedi példa!).

Éppen tegnap írta ki a facebookra egy egyetemista barátnőm, hogy meglátogatta a régi edzőjét, aki órát tartott egyetemista lányoknak, akik –ezt én számoltam ki!- éppen akkoriban születtek, amikor mi voltunk annyi idősek, mint most ők...nehezen hihető!

Szóval Nóra hidd el, a gyermekkorát éppen lezáró és ezen a tényen meghatódó két lányka is mi voltunk, meg a „mai bloggerek” (!!!) is mi vagyunk, meg a holnapi ötvenesek is mi leszünk!

Hajrá Lányok!!!

Zsófi