Az előző két írásból, meg a hozzászólásokból kicsit úgy tűnhet: a férfiak lettek korunkban a romantikus érzelmek szinte kizárólagos birtokosai… Alapoztuk mindezt két hollywoodi filmre – na de lássuk most a való életet!

A „Hölgyválasz”-ban (http://kerjtanacsot.blog.hu/2011/09/14/igen_a_ferfiak_romantikusabbak_mint_a_nok) egy férfi elkezd társastáncot tanulni, és megtalálja önmaga érzelemdús énjét. Én pár napja részt vehettem egy csodás flamenco-előadáson (nem kellett érte Spanyolországig menni, csak az Eötvös utcáig, köszönet perezvonnak, amiért felhívta rá a figyelmemet!) – és ott bizony kizárólag nők táncoltak, forró szenvedéllyel! Sőt, a fellépő La Kati (Inhof Katalin, a legjobb magyar flamenco-táncosnő) tanítványaival beszélgetve az is kiderült: egy fiú akad közöttük, aki ugyan nagyon jól táncol – de hát ő a fehér holló! A tánc azért sokkal inkább a nőket ragadja meg.

De nem csak a tánc – az érzelmeket felkavaró zene is. Elmesélem mindjárt, hogy miből vontam le ezt a következtetést!

Az említett előadást Manuel Alejandro Montero gitárzenéje kísérte (vagy inkább vitte a hátán?), gyönyörű volt, a Costa Rica-i származású zenész a Sabicas Nemzetközi Gitárfesztivál és a Nino Ricardo Nemzetközi Gitárfesztivál első díjasa. Gyulai Csaba nagyon érdekes ütőhangszereken, Kallai Nóra csellón kísérte időnként – de a lényeg azért a gitár volt.

Emlékeztek Woody Allen filmjére, a Vicky Christina Barcelonára? A kulcsjelentek egyikében a Javier Bardem által alakított spnayol festőművész elviszi a merev, gátlásos, ideggörcs Vicky-t egy laza, vacsora utáni koncertecskére, ahol spanyol gitárzenét hallgatnak a parkban összegyűlt közönség tagjai. És ekkor Vicky szívén elolvad a jégpáncél, a zene hatására folyni kezdenek a könnyei, magyarázkodva azt mondja: „Mindig elérzékenyülök a spanyol gitártól.”

Nos, az általam látott flamenco előadás csöndjében, a leginkább szívet tépő fandango (vagy nem tudom, milyen dal – sajnos nem értek a hagyományos spanyol zenék műfajaihoz) közepette felhangzott a sötétben egy elfojtott női zokogás… Majd újra, meg újra. Fékezhetetlenül sírt mögöttünk pár sorral egy nő. És persze nem tudhatjuk, hogy egy nagyon is konkrét szívfájdalom miatt zokogott, vagy egyszerűen a gyönyörűséges dallamok facsarták össze a szívét – de mondjátok meg őszintén: el tudjátok ti azt képzelni, hogy egy férfi nyilvánosan zokogni kezdjen egy romatikus dallam hallatán?!

Az igazság az, hogy mi, nők olyannyira át vagyunk hatva érzelmekkel, annyira a mindennapjaink lényege, mozgatórugója, hogy mit érzünk – hogy nekünk a romantika igenis lételemünk. Az igazság tehát árnyaltabb, mint ahogy eddig próbáltuk beállítani… (Mindig, minden témában árnyaltabb, persze – az általánosítások torzítanak.)

Mester MM nagyon találóan fogalmazta meg az előző cikkhez írt hozzászólásában: „A férfiak alapjában véve macsók, akiknek védeniük kell az erős és sérthetetlen megjelenésüket. …ebbe a szerepbe a romantika nehezen fér bele, pedig ugyanolyan kívánatos lenne számukra, számunkra is. Ezért amikor senki sem látja, csak az imádott nőszemély, akkor bizony előtör! … a nőkben a romantika állandó szintet képvisel.”

Vannak persze kevésébé romantikázó nők - a cinikusok, az elfojtók, a keménykedők… De ha jól megnézzük, szinte mindannyiunkban ott található a máz alatt az érzékeny szívünk. Szerencsére.

Hallgassatok meg egy Alegriát Manuel Alejandro Montero előadásában, utána nézzetek meg La Kati előadásában egy seguiriyas-t, melyet Cadizban adott elő egy flamenco-fesztiválon - és romantikázzatok!

Zene: www.youtube.com/watch

Tánc: www.youtube.com/watch

Szép hétvégét kívánok!

Nóra