Néhány nappal ezelőtt fogorvosnál jártam, és hazafelé menet azon kaptam magamat, hogy eszembe jutott két sor József Attilától.
„Felnőttem már! Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál!” Ez anniyra szép, hogy muszáj az embernek átgondolnia!
Amikor 17 évesen ideér a tananyagban a gimnazista, elolvassa például ezt a sort, tetszik neki, érti is, hogy alapvetően miről szól, majd átlépi, és jöhet a következő lecke.
Amikor pár év vagy évtized múlva ez a „gyerek” megint összetalálkozik ugyanazzal a műalkotással, vagy csak pár sorával, egészen más színt kap az egész.
Ha gyakorlatias akarok lenni, 17 évesen volt 3 fogam "javítva", ma ez már legalább 13. Így szaporodott az idegen anyag...
Ahogy Mátyás király kérdezte egykori katonájától: „Kendnek hány még a 32?” A válasz elég lehangoló volt: „Bizony már csak 12!”
Reméljük a legjobbakat, hogy a mai, modern fogorvostudomány mellett így nem járok. Viszont József Attila versét újra elolvasva meglepődtem. Nem csak a fent idézett két sora kapott sokkal több „réteget” és „színt”, mint a gimnáziumban, de az egész vers is.
Aktuális ma is: jó lenne nagyobb rend, boldogabb világ! De ez már egy másik "tészta", pestiesen szólva, inkább olvassuk el József Attilát!
LEVEGÕT!
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az õszi szél köztük vigyázva botlott.
A hûvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan elõbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, mirõl álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
elõkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnõtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnõttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fõvel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensõmbõl vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
1935. november 21.
Szép napot, és sok irodalmi élményt kívánok mindenkinek !
Zsófi
