Egy pszichológusnővel beszélgettem a napokban, és érdekes, de egyben nagyon szomorú tényeket osztott meg velem kedvenc témánkról – hogy miben vagyunk mások, és miben hasonlók mi, nők és a férfiak!

Elmondta: gyerekkorú páciensei között kétharmad a fiúk aránya! Döntően ők küszködnek szorongással, beilleszkedési nehézségekkel… mindazokkal a problémákkal, amelyek óvodás-kisiskolás korban jelentkeznek. Talán azért lehet ez így, mert az elvált családokban a gyerekek az apjuktól távol nőnek fel, hiányzik a fiúknak a férfi-viselkedésminta, a válások tehát jobban sújtják a fiúgyerekeket, mint a kislányokat. A társadalmunkban a hagyományos nemi szerepek felborultak, és a fiúk nehezebben alkalmazkodnak az új helyzethez. Ehhez járul hozzá, hogy az együtt élő családokban is olyan sokat dolgoznak az apák, hogy szinte semennyi idejük sem marad a fiaikkal való önfeledt foglalkozásra. Sokszor az apák hordják a vállukon a családfenntartás anyagi terheit, ez tovább nehezíti, hogy kivegyék a részüket a gyereknevelésből.

Később azonban, felnőve a nők fordulnak sokkal nagyobb arányban pszichológushoz, ha úgy érzik: egyedül nem tudják megoldani lelki problémáikat. A férfiak akkor sem kérik szakember segítségét, ha depressziósak. Inkább egyedül birkóznak meg démonaikkal… Ha megbirkóznak egyáltalán!

Mindenesetre nagyon másképp kezelik a lelki problémákat, mint a nők! A nők önreflektívebbek, tehát hajlamosak jobban átgondolni, hogy mit miért tesznek úgy, ahogy – elemzik saját énjüket, tudatosan keresik a megoldásokat a problémákra. Dolgoznak saját egyéniségükön, lelki egészségükön. Ennek része az is, hogy jóval nagyobb számban vesznek részt pszichoterápián, jól esik nekik beszélgetések során eljutni a megoldásokhoz.

A férfiak döntő többségben a cselekedeteikkel vezetik le a feszültségeiket. De sajnos ez azt is jelenti, hogy ha elviselhetetlennek érzik azt a feszültséget, akkor végleges megoldást keresnek rá. Az öngyilkos hajlamú férfiak nem gyógyszert vesznek be, vagy sütőbe dugják a fejüket – hogy esélyt adjanak a környezetüknek arra, hogy megmentsék őket, mint ahogy a kétségbeesett nők teszik. Az öngyilkos férfiak sajnos azonnal ható „megoldást” keresnek: felakasztják magukat, vagy más, de szintén biztos módszerrel vetnek véget lelki szenvedésüknek. Ők nem figyelmeztetésnek szánják ezt a végleges tettet, hanem lezárásnak.

Hogy egy kicsit oldjam ezt a komor témát, hallgassuk meg a Kispál és a Borz egyik legszebb számát, amely nagyon is témába vág:

„A homlokom hozzád nyomom
A te homlokodhoz az enyém
Nem kell hogy beszélj hozzám
Meg a kóládból se kérek én
Nem kell hogy törölgesd
Valami puhával az arcom
Ne is suttogj mint a szifonnak
A beletekert patron

Annyi hogy csak bent egyedül
Kardozok valami szarral
De majd mindjárt győzök…”

Szeretettel:

Nóra