Ma szerteágazó és csapongó leszek - csak akkor olvassátok, ha nem bánjátok ezt! Magamhoz képest régen jutottam el élő zenei eseményre, de most szombaton végre egy olyan csemegét találtam, amit nem hagyhattam ki! Legalább 20 éve hallgatom a Tindersticks nevű angol "kamarapop", vagy alternatív-indie-zenekar zenéjét, és ezalatt még egyszer sem koncerteztek Magyarországon, nem volt kérdéses, hogy ott kell lennem az a38 hajón aznap este.
Most mégsem róluk fogok írni - az ő fellépésük akkora élmény volt, hogy még kérek egy kis időt, hogy megemésszem, de valószínűleg szavakba öntöm majd azt is előbb-utóbb.
Egyelőre érjétek be az előzenekarként fellépett francia zenész, Thomas Belhom dicséretével. Bevallom: sohasem hallottam azelőtt róla. Pedig ha jobban figyelemmel kísértem volna a Tindersticks pályafutását, akkor Thomas-ról is hallottam volna - ő dobolt ugyanis a zenekarban néhány évig, és a Tindersticks énekesének, Stuart Staples-nek a két szólólemezén is ő volt a dobos.
Na de hogy lehet egy dobost előzenekarként felléptetni?! A koncertterembe lépve rájövünk, hogyan: a színpad közepén ugyanis egy kis székecske áll, körülbástyázva rengeteg hangszerrel - egy régies dobfelszereléssel is, de még annyi minden mással, hogy rögtön eszembe jut a gyerekeim egy kedvenc rajzfilmje, a Pixar Studio "One Man Band" című rövidfilmecskéje:
Amikor belép a színpadra Thomas Belhom, akkor viszont nem egy zenebohócot látok, hanem egy kockás inges, töpszli, keménykötésű, "tipikus" francia férfit (velünk egy idős), aki meg a Házibuli-filmek egyik főszereplőjét hívja elő emlékeinkből: Claude Brasseurt (ő játszotta Vic papáját!). Leül a hangszerek közé, azonnal rájövünk: ő ezekkel a tárgyakkal körülbástyázza magát! Rákezd a zenére, és szinte észre sem veszi, hogy mi is jelen vagyunk. Kalimpál, ütöget, penget, gombokat nyomkod, dünnyög, régimódi kis szintetizátorával megsokszorozza a saját hangját... És ebből valami nagyon kellemes, harmonikus hangzás kerekedik - igaz, minden szám egyformának tűnik, de háromnegyed órán át ez még éppen nem válik unalmassá. Csak egyszer érzem úgy, hogy kizökkent a szerepéből: amikor a zenébe belevegyíti a Star Wars R2D2-robotjához hasonló hangsort (a férjem szerint ez csak azért volt, mert véletlenül rossz gombot nyomott meg...).
Közben azon jár az eszem, hogy milyen jó, és irigylésreméltó, hogy vannak emberek, akik életük derekán is képesek elutazni a kontinens másik végébe, és bizonyára minimális gázsiért előadni vadidegen embereknek az ő kis zenéjüket - mert Belhom zenéje nem "nagy" zene, nem katartikus, és kétlem, hogy bárki is a kedvencei közt sorolná fel. De jó kis zene!
Hazaérve utána olvasok: Belhom hippi szülőkkel, egy cirkusszal turnézva nőtt fel - a zenebohóc volta tehát innen eredhet! Utána dobosként, ritmusszekcióként számos zenekarban megfordult, Amerikában saját együttesét is megalakította - igaz, az is csak duó volt, az Amor-Belhom duo. És éppen ma jelenik meg harmadik szólóalbuma, "Rocéphine" címmel.
Hallgassatok bele több számába is - az interneten róla fellelhető felvételek pont olyan sokfélék, mint az egyénisége.
Ez a szám hangzik leginkább úgy, mint ahogy emlékeimben a koncertje él:
Itt láthatjuk zenélni is (igaz, egy gitáros is erősíti ebben a felvételben), kb. 9 perc környékén, és azután lehet a legjobban megfigyelni, hogyan váltogatja a hangszereket:
Ebben pedig jól látszik, hogyan bástyázza körül magát a színpadon:
Szeretettel:
Nóra