Az általam választott  cím - mint minden általánosítás - torz és leegyszerűsítő. Nem minden gyerek rosszalkodik. Én például jó gyerek voltam - vagyis nem okoztam gondot a szüleimnek, de kicsit magányos voltam és befelé forduló.

Vannak azonban olyan gyerekek, akikkel "mindig csak a baj van". Ma már egyre többen jönnek rá, hogy ez egy tünet, az állandóan bajba kerülő gyerek nem természeténél fogva rossz, hanem történt vagy történik vele valami, ami kiváltja a balhézást, ellenkezést, bajcsinálást.

Olvastam egy könyvet most, "Szétszórt elmék" címmel Dr. Máté Gábor írta, egy kanadai magyar orvos. A könyv arról szól, hogy vannak gyerekek és felnőttek, akiknek a viselkedése különféle okok miatt eltér a társadalom által elvártaktól, képtelenek nyugton maradni, tartósan ugyanarra koncentrálni, túlzóan reagálnak szinte mindenre, és emiatt állandóan konfliktusokba keverednek - ezt a tünetcsoportot figyelemhiányos hiperaktivitásnak nevezik. A könyv írója maga is ebben a zavarban szenved - hangsúlyozza, hogy ez nem egy betegség, hanem angolul "disorder", azaz zavar. Sőt, mindhárom gyerekénél is diagnosztizálták ennek a tünetcsoportnak különféle megjelenési formáit. Ezért kezdte el kutatni, és így jött rá arra, hogy nem valamiféle öröklött problémáról, nem veleszületett és megváltoztathatatlan agyi rendellenességről van szó, hanem a környezeti tényezők okozzák, és lehet velük kezdeni valamit!

A könyv alapján megpróbálom összefoglalni, hogy mi jellemzi az ilyen zavarban szenvedő gyerekeket.

Tüneteik nem állandóak, hanem nagyban függenek a helyzetektől, amelyekbe kerülnek: pl. bizonyos tanítási órákon jól teljesítenek, másokon viszont szétszórtak, figyelmetlenek, rendbontóan viselkednek.A tanárok emiatt folyton leszidják őket, mert azt hiszik: a gyerek maga dönti el, hogy mikor figyelmes és mikor rendbontó... pedig nem!

Ezek a gyerekek nem szándékosan választják meg, hogy hogyan viselkednek, nem hiba, vagy gyengeség a viselkedésük, hanem a viselkedésüket meghatározó neurofiziológiai erők játékszerei!

Olyan ez, mint az allergia - amikor egy ember különféle fizikai anyagokra testi allergiás reakciót ad. Ezeknek a gyerekeknek érzelmi allergiája van! Nagyon könnyen irritálhatóak bizonyos viselkedésekkel, idegrendszerük állandóan feszült izgalmi állapotban van. Olyanok, mint a hiperérzékeny műszerek, a környezetük pillanatnyi érzelmi változásait is észlelik, és reagálnak rá.

Mi okozhatja ezt az állapotot? A könyv szerzője szerint az, hogy a gyerek születésekor történt valami, ami megzavarta a biztonságos, nyugodt idegrendszeri és érzelmi fejlődést. A kisbabáknak ugyanis a legfőbb fizikai és lelki szükséglete, hogy állandó, feltétlen figyelmet kapjanak attól a személytől, aki az elsődleges gondozójuk. A születés körül történő események határozzák meg, hogy egy csecsemő idegrendszeri-érzelmi fejlődése zavartalan lesz, vagy valami zavart szenved...

Mi minden számít környezeti tényezőnek? A szülők érzelmi feszültségei, a tudattalan attitűd, amivel a gyerek felé fordulnak, az elvárásaik a gyerek felé - ez mind! A szemkontaktusban, a hangszínben, a testnyelvben megnyilvánuló érzelmek - mind! Ezek nagyon nehezen mérhető dolgok, hogy egy apa izomzata mennyire feszült, amikor kézbe veszi a gyermekét, hogy egy anya tekintete aggodalom és szorongás felhőzi-e el, vagy nyugodt békét sugároz?

De van néhány szélsőséges helyzet, ami szinte biztosan előidézi a figyelemzavaros hiperaktivitást kiváltó idegrendszeri változásokat.

Az egyik a koraszülött gyerekek születés után helyzete: ezek a babák rövidebb-hosszabb időre inkubátorba kerülnek, nem az anyukájuk testéhez simulva szuszognak, hanem géppel lélegeztetik őket, és a nap nagy részében nem lehetnek együtt a szüleikkel. Amikor tehát keresik a biztonságot adó anyai tekintetet, nem mindig találják, ettől az idegrendszerükbe berögzül, hogy valami fontos hiányzik nekik. Az anyaméhben összehangolódtak az anyjuk testével, bioritmusával, hangjával, szívverésével - a születés után elválasztják őket az anyától, ez a szeparáció pedig pusztító hatású a gyerek idegrendszerére. 

Ugyanez a helyzet az örökbeadott gyerekek esetében: születésekor elszakad attól, akivel 9 hónapig összehangolódott. Sőt, még ha gyorsan le is zajlik az örökbefogadás folyamata, a gyerek a legritkább esetben van együtt 24 órában a születését követő napokban-hetekben azzal, aki az elsődleges gondozója lesz - az örökbefogadó anyjával. Eltelik pár nap, pár hét, néha hónapok, míg megkapja azt a figyelmet, gondoskodást, gyengédséget, amit a kisbabáknak a születésük pillanatától meg kellene kapniuk! Ráadásul az ő esetükben van még egy nagyon fontos tényező, ami ront az idegrendszerük állapotán: az anyaméhben töltött 9 hónap során nagy valószínűséggel állandó stresszben éltek. Hiszen az örökbefogadással végződő terhességek elsöprő többségében a szülőanya iszonyú stresszben él, talán titkolja a terhességet, de egész biztosan szorong attól, hogy a szülés után megválik a gyerektől. Így a magzat folyamatosan magas stresszhormon-szintnek van kitéve. A kortizol nevű stresszhormonban fürdik, ez a hormon pedig felborítja a baba testen belüli hormonjainak egyensúlyát, és jelentős hatást gyakorol a gyerek idegrendszerének fejlődésére. Részben ez magyarázza, hogy az örökbefogadott gyerekek közt nagyon magas arányú a pszichológiai problémák előfordulása, és azon belül is a hiperaktív figyelemzavar... a kutatások szerint 8-16-szor magasabb a körükben ez a probléma, mint a teljes lakosságon belül!

A szélsőséges helyzetbe születő gyerekekkel is valami hasonló történik. A könyv írója pl. Budapesten, 1944 januárjában született, zsidó családban. Két hónapos volt, amikor bekövetkezett a német megszállás, a családja nagy részét elhurcolták a lágerekbe és munkaszolgálatba, az édesanyja pedig végigaggódta és végigszomorkodta a gyermeke első életévét... A kisbaba ezt az iszonyú stresszt és érzelmi nyomást megszenvedte, egész életére hurcolja a nyomait.  

De nem kell ahhoz koraszülöttnek vagy örökbefogadottnak lenni, vagy háborús helyzetbe születni, hogy valakinek az idegrendszere érzelmileg hiperérzékennyé váljon. Ha egy gyerek egy válás közepén születik, vagy ha az anya nem biztos benne, hogy a férje velük marad a gyerek születése után... Ha egy férfi tudattalanul attól szorong, hogy a gyerek születése után a felesége nem fog már rá annyira figyelni, mint azelőtt... Ha az egyik szülőnek alkoholproblémái vannak... Ha az anya szülés utáni depresszióban szenved... Ezek mind olyan helyzetek, amelyek azt eredményezhetik, hogy a gyerek nem kapja meg élete első, meghatározó időszakában a nyugodt, békés, boldog odafigyelést, ami szükséges az egészséges idegrendszeri fejlődéséhez.

Egyelőre ennyit a könyvről - később még fogok arról írni, hogy mit javasol a szerző megoldásként, és hogyan tudják a szülők és pedagógusok segíteni az ilyen zavarban szenvedő gyerekeket - bár már önmagában az is, hogy megértjük, mi miért történik, sokat segíthet!