Pasik vs férfiak
A rózsaszín cikk kapcsán is, meg egyébként is, sok szó esett már ezen az oldalon arról, hogy milyenek vagyunk mi, nők, milyenek a lányok, akik épp felnövőben vannak. Nézzük meg most egy kicsit azt is, hogy milyennek látjuk a másik nemet. Azt az erősebbiket… Nem a kicsiket (pedig biztos arról is lesz előbb utóbb szó, mert Zsófinak és Nórának összesen négy fia van…), hanem a felnőtteket. Meg azokat, akinek már rég fel kellett volna nőniük, de valahogy elfelejtkeztek erről a fontos kötelességükről…
Tegnap a Dr. House című örökbecsű tévésorozatban elhangzott egy megjegyzés: miféle húszéves az, aki megnősül?! Huszonévesen az ember még ötpercenként másba szeret bele… Mi késztet egy fiút arra, hogy ezt feladja?!
Úgy látom, House már megint fején találta a szöget. Egyre kevesebb fiú hagyja ki ezt az izgalmas játékot az életéből. Pedig volt idő, amikor a férfiak nem féltek férfivá válni – és a férfivá válás természetes állomásának tartották a nősülést. Amikor befejezték a tanulmányaikat, elvették a lányt, akinek addig udvaroltak. Vagy gondoljunk a magyar népmesékre – ha a „szegényember” megunta, hogy otthon etesse a fiait, elküldte őket – keressenek maguknak feleséget!
De mára már ezek a fogalmak – udvarlás, nősülés – kimentek a divatból. Először a sorrend változott meg. A fiatalok rájöttek, hogy mennyire nehéz egy vadidegennel összebútorozni, és a (régen szinte felbonthatatlannak tekintett) kötelék megkötése után rájönni, hogy milyen nehéz is együtt élni egy másik emberrel. Az elmúlt 20-30 évben eleinte fejcsóválva vették tudomásul a szülők, hogy a fiatalok vadházasságra adják a fejüket, aztán egyre elfogadottabbá vált az együttélés papír nélkül.
Ma pedig már ezen is túlvagyunk. Ismerőseim körében azt látom, hogy sok huszonéves fiúnak már az is elviselhetetlen kötöttség, hogy házasság nélkül együtt éljen a párjával. Még távolabb kerültek a házasság intézményétől. Csak járnak… Úgy értem, együtt járnak. Buliznak, szórakoznak együtt, de közben külön-külön is… És élnek a szüleik nyakán, amíg csak lehet. Melyik mama ne örülne annak, ha a fiacskája még huszonévesen is a szoknyáján csücsül? (Talán az, aki tudja: az elengedés ugyanúgy része a szülői szeretetnek, mint a magunkhoz láncolás… Aki önálló, felelős emberi lénynek tekinti a gyermekét, az nem örülhet őszintén annak, ha a gyerek fél kilépni a való életbe.)
Így aztán a huszonévesek egyre kevésbé férfiak (mindig hangsúlyozom: tisztelet a kivételnek! – vagy inkább bizakodva fogalmazzunk úgy: tisztelet a csendes többségnek!), és egyre inkább csak pasik. Pasik a csajok oldalán. Nagy ivászatokat rendező, párjukat úton-útfélen megcsaló, az élet habos oldalán pezsgő pasik. Ha véletlenül ki is alakítanak tartós kapcsolatot, esetleg még a gimiből ismert lányokkal, általában beijednek néhány együtt töltött év után, hogy ez már a vég… És szakítanak, szertefosztva ezzel az életüket velük tervező lányok álmait… (Ismeritek az Üllői Úti Fuck nevű együttes idevonatkozó számát? A címe „Esküvő”, és szerintem azért született, hogy elrettentse a nősülésre gondoló fiúkat… Terjedelmi okokból nem másolom ide a dalszöveget, de itt elolvashatjátok: http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/5199/ulloi-uti-fuck/eskuvo-zeneszoveg.html)
És így elérkezik a harmincas évtized. Amikor már kibulizták magukat, és ők is egyre jobban tudják, hogy ideje lenne megállapodni. Mert fárasztó újabb és újabb kapcsolatot kezdeni, az alkalmi csajok pedig már nem nyújtanak semmi élvezetet. A barátok közül mind többen alapítottak családot. És lám – ők boldognak tűnnek! Ennek hatására az addig facér pasik közül is sokan megállapodnak. (Kérdés, hogy ki tudnak-e bújni a bőrükből…)
De még mindig van, aki ennyire sem. Ismerek olyan harmincast, aki majdnem tíz éve jár már a barátnőjével, a lány nagyon fiatal volt, amikor összekerültek, és rá való tekintettel nem alapítottak még családot… De mostanra a fiú már úgy megszokta, hogy a munkája után fáradtan bedől a saját ágyába, egyedül, és a barátnővel csak hétvégén, szinte csak bulizni találkoznak - hogy ki tudja, tud-e még ezen változtatni... Majd, ha jön a gyerek, akkor összeköltöznek (házasságról még akkor sincs szó…). De vajon akkor, ha egy ordító kisbaba terheli majd a kapcsolatukat, könnyebb lesz az összeszokás? Nem hinném… Ők persze még bíznak benne.
Más harmincas ismerősöm még ennyi erőfeszítésre sem hajlandó. Neki a párkapcsolat akkora teher, hogy köszöni, nem kér belőle. Magányos farkas. Igaz, a női nem iránti vonzalmáról azért ő is tanúbizonyságot tesz: minden évben együtt nyaral egy lánnyal, fergeteges, szenvedélyes viszonyban vannak – pár hétig. Aztán ki-ki megy a maga dolgára. És nem azért, mert ez egy olyan szerelem, ami kitart egész évben, és amiből táplálkozhat mindkét fél a távol töltött napokon. Nem. Ebben a kapcsolatban csak ennyi van. Csak ez a pár hét nyaralós összeborulás. És az év többi részében lehet újra magányosan bolyongani, senkihez sem alkalmazkodni.
Mielőtt bárki megvádolna, hogy ezek extrém példák, deviáns fickók különcségei – biztosítalak benneteket róla, hogy nem. Ők mindketten (és a többiek, akiknek a példáját belesűrítettem a fentiekbe) normálisan dolgozó, a maguk szakmájában sikeres emberek. Minden rendben van velük. Csak éppen nem hajlandóak vállalni a társadalomban megszokott, klasszikus férfiszerepet.
Sokszor hallani, hogy mi tettük őket ilyenné. Mi, nők. Az emancipációnkkal, a feminizmusunkkal. A varázsos szingli nők kultuszával. A rossz neveléssel, amivel nem tesszük felelősségteljes férfiakká a fiainkat. Amikor nem tanítjuk meg őket arra, hogy mekkora élmény, amikor egy másik ember veled együtt érik és öregszik meg, amikor egymás minden rezdülését tudjátok már – hogy ez nem unalmas, hanem izgalmas dolog.
Én úgy érzem, mindez igaz. Mi is nagyon felelünk ezért a folymatért. De felelnek az apák is, akik nem adnak erős, határozott férfi-mintát nekik. Akik nem küldik el a szegénylegényeket szerencsét próbálni és feleséget keresni! Akik nem tanítják meg a fiúkat arra, hogy mit keressenek egy lányban.
Nóra
Pasik és nők
Nagyon igaz Nóra ezen végszava, sok a nők felelőssége ebben a folyamatban. A férfiak egyre jobban félnek a felelősségvállalástól és a gyermekvállalástól, ez igaz, DE! Meglepődve olvastam arról egy felmérést néhány éve, hogy sokkal több férfi keres komoly kapcsolatot interneten, itt-ott, mint nő....és amikor megkérdeznek egyedülálló férfiakat, nőket a párkeresésről, több férfi gondolkodik erről „komolyan”, kötelezné el magát szívesen, mint nő! És hány példát hozhatnék fel saját környezetemből, amikor a harmincas férfi örömmel válna már apává, de a párja még nem mer anya lenni...ennyire „civilizálódott” a nők egészséges biológiai ösztöne! Ha belátjuk, ha nem, természeti lények vagyunk elsősorban és a létfenntartás meg a fajfenntartás a feladatunk...egyik sem a másik rovására, mindkettő egyforma hangsúlyt kell, hogy kapjon...elég önző dolog fenntartani magunkat úgy, hogy ez az egyetlen célunk...mindig sajnálom azt a nőt, aki 32-34-36 évesen azt mondja: „jaj, ha én tudtam volna, hogy ez ilyen jó dolog (mármint egy emberi lény anyukájának lenni!), akkor hamarabb kezdem!” Miért kell ehhez megtapasztalni az anyaságot, hogy az ember el tudja képzelni: életet adni jó dolog!
Vissza a férfiakhoz! Nagyon sok ismerősömtől hallottam már: nincs barátnőm, nem tudok egy „rendes” nőt találni, miért van az, hogy a nők rögtön azt nézik, milyen autóval viszem majd őket és milyen vendéglőbe, ahelyett, hogy valamelyik is azt mondaná: „gyere el este hozzám, nézünk egy kis TV-t, meg FŐZÖK egy finom vacsorát, hozzál egy üveg bort és jól fogjuk magunkat érezni”....Miért van az, hogy az „átlagos” keresetű, komoly kapcsolatra vágyó férfiakban ez a „komplexus” (hogy a szerelemhez sok pénz kell!) kialakul, hogy jobb, ha nem kezd nővel, mert ehhez nincs elég pénze!
Volt olyan menedzser ismerősöm is (neki nem a pénzzel volt baja!), aki szomorúan bizonygatta a kollégáinak, hogy az már csak természetes, hogy az ő magasabb beosztásban lévő barátnője reggel csak és kizárólag magával van elfoglalva a fürdőszobában, mert megkívánja a beosztása az ápolt külsőt (A túlápoltat is? Ezt senki nem merte tőle megkérdezni!). Ő készíti (a nőnek is!) a reggelit és vasalja magának az inget, hiszen nem egy vasalónőt választott, mondta, akkor ez természetes!
Szerintem itt a nagy hiba, ezért maradnak egyre inkább anyucinál a fiúk! Mi az, hogy egy értelmiségi nő nem vasalónő! Ha valakit szeretünk, és nőből vagyunk, ez természetes, hogy kivasalom az ingjét, mert ő meg cipeli a szatyromat, ha bevásároltunk (de ha nem cipeli, akkor is kivasalom, mert szeretem! Ódivatú vagyok? Lehet!)
Volt olyan ismerősöm is, aki hazarohant a munkából este hatra, hogy aztán megfürdethesse a gyereket, majd kettőt, elkészítse a vacsorát, megcsinálja az aznapi házimunkát! Ja, és ez egy férfi, akinek a felesége egész nap otthon volt a gyerekkel, majd a gyerekekkel, de még csak sétálni sem ment le a kicsikkel....akkor sétáltak, ha apu is ment velük! Mert úgy azért sokkal könnyebb! Amikor nem bírtam megállni és megkérdeztem a nőt, hogy nem szeret főzni, akkor az volt a válasza: „Minek főzzek? Nem kell erőltetni azt, ami NEM megy! A férjem sokkal „ügyesebb”, hadd főzzön ő!” Erre az jutott eszembe, de nem mertem mondani, hogy senki nem születik fakanállal, viszont meg lehet mindent tanulni....és minek akkor otthon egy ilyen asszony, aki semmit, de semmit nem csinál!
Egy internetes fórumon olvastam ezt is pár éve: kismamák egymást hergelték, hogy ki mit nem hajlandó csinálni otthon a gyerek mellett, ugye ők nem „cselédnek” maradtak otthon, meg ott a baba, nagyon nehéz ellátni (eldobható pelenkával és bébiétellel ez közel nem olyan feladat, mint 20-30-40-100 évvel ezelőtt, ez az én véleményem, így három gyerek után!). Mígnem beírt egy férfi a fórumra és kb.ezt mondta: „Kedves hölgyeim, állj! Felszeletelsz egy csirkemellett, beteszed egy kis olajra a tepsibe, megfűszerezed ezzel-azzal, majd betolod a sütőbe! Amíg ez magának eldolgozgat, veszel egy konzervzöldséget, kinyitod, rádobod egy kis olajra, vízzel kicsit megöntöd, csinálsz egy rántást vagy habarást és készen van a főzelék! Meg a hús is, mire a főzelék! Na ez volt 30-40 perc, és van mit enni, örül az ember, mint majom a farkának, hogy milyen szorgalmas, aranyos asszonykája van neki! Ennyi!”
Erre nincs mit mondani, nem lehet cáfolni, mert ez így van! Ez tényleg ennyi, napi félóra! Erről az örömről, hogy ÉN etethetem meg a szerelmemet este, amikor fáradtan hazajön, miért akarna lemondani egy nő? És miért akarnak olyan sok jó és nőies dologról lemondani a nők, ami teljesen „elvadítja” a férfiakat...és elmegy a kedvük még a sima együttlakástól is...szóval én nőként is így látom a dolgokat és azt gondolom, egy kapcsolat érzelmi oldala mindig a nőtől függ, ha ő ad, mindig van férfi, aki erre vevő és nem csak elvesz, de ad is, figyelmet, szeretetet, szerelmet, mert megtanulja, hogy így neki is jobb az élete, mégha kötöttségek terhelik is, de legalább valamit valamiért, nem mindent a semmiért! Ha idáig eljut, akkor már hosszútávra is vevő lesz a komoly kapcsolatra, szerintem! Mert jól jár, „haszna” van a kapcsolatból, nyert vele, ahogy egy nő meg boldog attól, hogy szeretik, hogy fontos, hogy valakinek, vagy több embernek is, egy egész családnak, ő jelenti a biztos hátországot...elnézve sok sikeres szinglit, ez az érzés soha nem fog megváltozni a nőkben (ahogy a biológiai órájuk sem!) és ha nem látják be, hogy ettől távolodnak, nagyon magányosak és boldogtalanok lehetnek hosszútávon, bármilyen szakmai siker ellenére is! Nincs siker, ami pótolhatna egy biztos érzelmi hátteret!
Zsófi