Ma reggel nagy örömmel olvastam, hogy Zsófi közös kedvenc írónőnknek állított emléket ismét: Szabó Magda halálának negyedik évfordulójára írt cikkét itt olvashatjátok: kerjtanacsot.blog.hu/2011/11/21/szabo_magda_emlekere_1
Zsófi az életrajz főbb állomásait leírta nekünk, Szabó Magda regényeinek egy része pedig annyira önéletrajzi ihletésű, hogy életművét olvasva is összeállt számunkra családja története, és az ő életének története is – legalábbis azt hittük sokáig, hogy így van!
Valójában azonban a halálát követően az is kiderült: amit ő megmutatott nekünk, az nem a teljes igazság, sokszor a valóság és a fantázia szétbogozhatatlan keveréke, és gyakran épp az hiányzik belőle, ami lényének a legfontosabb rétege volt!
Egy irodalomtörténész számára, és egy „rajongó” olvasó számára olyan az ő lénye, mint egy hatalmas, színes puzzle, amiből sajnos bizonyos részek örökre elvesztek a halálával.
Mást azonban itt hagyott ránk: például a naplót, amelyet idén jelentetett meg az Európa Kiadó, és amelynek a létezése meglepetés volt még életművének legjobb ismerői számára is. (Kabdebó Lóránt irodalomtörténész, Szabó Magda személyes jóbarátja írta róla: „Meglepetéssel az tud igazán szolgálni, akiről azt hisszük: ismerjük. Méghozzá jól. Így vagyok Szabó Magdával. Amikor új könyvéről hallottam, döbbent csodálkozással fogadtam. Valaha szerette volna, ha monográfiát írok róla. El is jutottam a címszavakig. Azt a terjedelmes esszét még halála előtt életműve kiadójának, Osztovits Leventének ajánlhattam. A Digitális Irodalmi Akadémiában engem jelölt meg személyes képviselőjeként, együtt ütemeztük írásainak digitális megjelentetését. Sokszor, őszintén beszélgettünk, nem egyszer pedig játékosan, másokkal szemben gonoszkodón. De a Liber Mortisról én sem tudtam. Felhívtam orvosnő barátnőnket, akinek a karjai között halt meg. Meg kellett kapaszkodnia. Sejtelme sem volt minderről.”)
Persze, mondhatnánk – hisz a napló a legszemélyesebb magánügy. Csakhogy a Liber Mortis nem hagyományos napló – témája szinte kizárólag a gyász, amit az írónő férje halála után a maga módján próbált feldolgozni: kiírta magából, részben saját maga számára, részben az elvesztett társ számára (bár sokszor említi: „Minek írok, kinek írok, miért írom? Ha élsz, abban a más szférában, és figyelsz rám, tudod. Ha megsemmisültél, minek ez a beszéd- és értelemgyakorlat?”). Máshol viszont kiderül: nagyon is tudta az írónő, hogy kinek-minek írja: nekünk, olvasóknak írta ezt is! „Vajon aki ezt elolvassa egyszer, azt hiszi rólam, bolond voltam, hogy egyoldalú levelezést folytatok egy halottal?...”
Ez egyszersmind választ ad arra a kérdésre is, ami gyakran fel szokott merülni az irodalomtörténetben fellelhető naplókkal kapcsolatban (egyszer hosszú vitát folytattam erről egy barátommal!): vajon szabad-e, illik-e, etikus-e elolvasni bárkinek a naplóját – éltében-holtában?
Én azt vallom, és Szabó Magda megerősíti: a legtöbb író mindig, minden körülmények között író marad, a gondolatait azért ölti irodalmi formába, hogy megmutassa a világnak. Minden, amit ő leír, a nyilvánosság számára készül – ha nem így lenne, megsemmisítette volna a teleírt füzeteket! És ha nem így lenne, akkor nem találnánk a füzetekben ilyen mondatokat: „Én, Szabó Magda, Elek lánya, János unokája, olyan tárgyilagosan szerencsétlen, olyan vigasztalhatatlanul kétségbeesett, s olyan egyedül vagyok, hogy nem logikus az, hogy élek. Bár végezném már az életművel, s mehetnék megtudni, mi van az Aurora Borealison túl.” Ez bizony nem a halott társnak, nem is önmagának íródott – hanem nekünk, a külvilágnak, az utókornak. Az ő örök olvasóinak.
És mégis: sokszor kukkolásnak érzi az ember, ahogy olvassa ezt a legszemélyesebb írást. A gyász, csakúgy, mint a szerelem - a legbensőbb magánügyünk. Ritkán van módunk beletekinteni valakinek az ennyire lemeztelenített érzelemvilágába. Ráadásul egy rettentően sérülékeny, sérült, vergődő lelkiállapotát mutatja itt meg nekünk az írónő. Éppen ezért nagyon nehéz olvasmány is a Liber Mortis. Nem irodalmi szempontból nehéz, hanem lelkileg az, szinte elviselhetetlenül telepszik ránk a fájdalma. Bevallom, nekem sokkal tovább tartott elolvasni a könyvet, mint más, hasonló terjedelmű könyveket – mert időnként meg kellett állnom, más könyvhöz nyúlnom, szünetet tartanom. Nem tudtam másképp „beosztani” magamnak ezt a tömény keserűséget és a sokszáz oldalnyi jajj-szót.
Szabó Magda ugyanis ezt is, mint mindent az életében, ezerszeres intenzitással élte meg: ő ilyen volt. A szerelem nála mitológiai nagyságú volt, férje halála után a bűntudat is, amiért ő lett sikeres, nem a férje… A gyász is olyan intenzitással fejeződik ki nála, hogy erőt kell vennünk magunkon, ha olvasni akarjuk.
Ami miatt mégis azt mondom, megérte elolvasni, el kellett olvasni, az ez: egyrészt Szabó Magda életét, életművét jobban meg tudja érteni, fel tudja mérni az ember, ha látja, hogy 25 évvel a halála előtt mekkora tragédia, milyen nagy veszteség érte, mennyire nehezen talált vissza az életbe. A naplókat a férje halálát követő első két évben szinte napi rendszerességgel írta, aztán négy évvel később újra elővette, és újabb két éven át időnként írt néhány bejegyzést. Körülbelül a könyv felénél azonban érzékelhetően megváltozik az írás tartalma: a gyász-munka elér abba a fázisba, amikor az itt maradott, megözvegyült asszony elkezdi megtalálni az új életét. Innentől kezdve a napló lassan átváltozik (sokszor teátrális) panaszkodásból beszámolóvá, megismerhetjük az írónő hétköznapjainak történéseit, alkotói folyamatát – és ebbe nagyon érdekes belelátni.
Másrészt nagyon tanulságos, szinte terápia-szerű az, ahogyan végigkísérjük őt a gyász egyes fázisain. Mindenki, aki veszített már el hozzá közel álló személyt, tudja: az idő ugyan nem törli el, nem is gyógyítja be a fájdalmat, de átalakítja. Ezt az átalakulást követhetjük Szabó Magda naplójában nyomon.
Az írónő Szobotka Tibor halála után magára maradt – és bár azt hitte, képtelen felépíteni az életét egyedül, önállóan, de mégis képes volt rá: sok más egyéb mellett olyan remekműveket is írt a napló születése közben, mint a férjének emléket állító „Megmaradt Szobotkának”, a Béla király-drámatrilógia, a napló ideje után született talán legzseniálisabb műve, Az ajtó (mely a világhírt is meghozta számára), és a Für Elise.
A Liber Mortis tehát egy kicsit arra is megtanít bennünket: mindent, még a legszörnyűbbet is túl lehet élni, talpra lehet és talpra kell állni a legnagyobb csapás után is. Kabdebó Lóránt így írt erről (idézem a www.mkdsz.hu/content/view/23555 oldalról):
„Lassan, fokozatosan kezd megépülni a kettévágott. Kiegészülni gyászoló egésszé. Volt ereje kiegészülni. Újra nagy író lenni. Talán még nagyobb, mint eddig volt. „Veszítve szeretünk csak igazán” -- írta a másik debreceni, Szabó Lőrinc. Ezt tanulta meg Szabó Magda, miközben telesírta ezeket a füzeteket.
A két nagy debreceni elszármazott tudatomban összeolvasható: Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című gyász szonettsorozata, és Szabó Magda halottaskönyve. Mindkét könyv a veszteség jóvátétele: a múlt átrendezése és a jelen megszervezése. Az egyik egy év, a másik évtizednyi történés. Diadalvétel a poklokon. Bizonyság, hogy az embert a pokol kapui sem győzhetik le.
Napló - írták a kiadók, műalkotás – mondom én. Mert kivel nem történhet meg hasonló kettévágatás. Mindannyijuknak ajánlom ezt a könyvet. A legmélyebb kétségbeesésből, a legnagyobb magára maradtságból is vezet kiút. Ha igazán megéljük a hiányt. Ha fel tudjuk mérni a veszteséget, és ha utána meg akarunk maradni embernek ebben a teremtett világban. Ha benne élve, visszamenőlegesen ki akarjuk érdemelni, hogy társsal alakulhatott az életünk. Mert csak így lehet egész az itteni túlvilágunk. Én legalább is így olvasom Szabó Magda könyvét. A magam számára a Halál Könyve az Élet Könyve. A felszabadulás könyve?”
Nóra