Nagyon örülök, hogy írtál róla, Zsófi! Eszembe jutott a Szerelem a kolera idén előszava, azt hiszem abban írta (vagy egy interjúban, amit a könyv megjelenésekor adott?) Márquez: „Csak most volt hozzá bátorságom, hogy négyszáz-nyolcvan oldalon át a szerelemről írjak, és csakis a szerelemről” - amikor már Nobel-díjas, befutott író-sztár volt, egy egész kontinens volt büszke rá... A legnehezebb téma az életünkben, az biztos!

Ebben a regényben van egy epizód, ami nekem évtizedek óta a legjobb megjelenítője annak, hogy hogyan kell, vagy inkább hogyan lehet elviselni a házasságban az egyik legnehezebb terhet: a hétköznapok apró kellemetlenségeit...

Két szállóige is lett belőle a saját házasságomban, szerencsére megtaláltam a regényt a neten, így ide tudom másolni az egész idézetet! Utána visszatérek a szállóigékre!

"Egészen más lett volna az élet mindkettőjük számára, ha még idejekorán rájönnek, hogy könnyebb
kikerülni egy házasság nagy katasztrófáit, mint a mindennapok apró nyomorúságait. De ha valamit,
hát azt az egyet sikerült együtt megtanulniuk, hogy akkor jutunk a tudás birtokába, amikor már
semmire se megyünk vele. Fermina Daza rosszul tűrte, és hosszú éveken át tűrnie kellett, a férje
örömteli ébredéseit. Görcsösen kapaszkodott az álom utolsó foszlányaiba, hogy egy darabig még ne
kelljen szembenéznie a baljós jelekkel teli új reggel kérlelhetetlenségével, miközben a férje olyan jóhiszeműen ébredt minden reggel, mint egy csecsemő: minden nap egy-egy újabb nyereség volt
számára. Hallotta, hogy mái az első kakaskukorékolásra felébred, és első életjelként, ha kell, ha nem, köhécselni kezd, mintha csak azért tenné, hogy ő is ébredjen fel. Hallotta, amint maga elé dörmög valamit, csak azért, hogy őt molesztálja, miközben lábával a papucsa után tapogatózik,melynek pedig ott kell lennie az ágy mellett. Hallotta, amint a sötétben kibotorkál a fürdőszobába.Aztán, hogy vagy egy órát eltöltött a dolgozószobájában, és ő végre újra elaludt, hallja, hogy az ura, továbbra sem gyújtva villanyt, visszabotorkál a hálószobába, és felöltözik. Egyszer egy társaságban megkérdezték Urbino doktort, hogyan jellemezné magát egy mondatban, mire ezt válaszolta: "Olyan ember vagyok, aki sötétben öltözik." Ahogy a zajokat hallgatta, Fermina Daza jól tudta, hogy egyik sem elkerülhetetlen, és hogy az ura szántszándékkal üt zajt, miközben úgy tesz, mintha nem akarná, aminthogy ő is ébren van, miközben úgy tesz, mintha nem lenne ébren. A férje mindenesetre okkal zajongott: soha nem volt olyan nagy szüksége őrá, éberen és elevenen, mint azokban a téveteg pillanatokban.
Nem volt még ember, aki olyan elegánsan tudott aludni, ahogy Fermina Daza, azzal a megkövült
táncmozdulattal és fél kezét a homlokán nyugtatva; de olyan ember sem volt, aki úgy megvadult volna, amikor megzavarták annak az érzéki gyönyörnek az élvezetében, hogy bár fönn van már, de azt hiszi, hogy még alszik. Urbino doktor tudta, hogy az asszony fülelve várja, mikor üt már valami zajt, valami apró kis neszt, és még hálás is lesz érte, mert akkor megvan a bőnbak, aki tehet róla, hogy hajnali ötkor felébredt. Ez olyanynyira így volt, hogy azzal az egy-két alkalommal, amikor ő kénytelen volt a lábával tapogatózni a sötétben, mert nem találta ott a papucsát a szokott helyén, az
asszony hirtelen megszólalt, még félálomban: "Kinn hagytad este a fürdőszobában." És rögtön
utána, már a dühtől éber hangon, ki is fakadt:
Ebben a nyomorult házban már aludni se hagyják az embert. Aztán megfordult az ágyban, és a legkisebb kíméletet sem tanúsítva önmaga iránt, felgyújtotta a villanyt, boldogan, hogy megvolt az aznapi első győzelme. Tulajdonképpen közös játékuk volt az egész, mitikus és perverz, de éppen ezért üdítő játék: a házi szerelem veszélyes örömeinek egyike.
De egyszer egy ilyen kisded játékuk oda vezetett, hogy együttélésük első harminc éve majdnem
folytatás nélkül maradt, mivel egy reggel kiderült, hogy nincs szappan a fürdőszobában.
Az a reggel is a szokásos módon kezdődött. Juvenal Urbino doktor, aki akkoriban még segítség
nélkül is meg tudott mosakodni, kijött a fürdőszobából, és a sötétben öltözködni kezdett. Fermina Daza most is abban a langyos embrióállapotban feküdt ott, mint mindig, csukott szemmel, nesztelenül pihegve, és karját azzal a bizonyos szakrális táncmozdulattal a feje fölé hajlítva. De most is félig ébren volt már, mint mindig, és Urbino doktor tudta ezt. Előbb hosszan megropogtatta a szoba sötétjében a kikeményített fehérneműjét, azután megszólalt, mint aki magában beszél:
- Már legalább egy hete szappan nélkül mosakszom - mondta.
Mire az asszony egészen fölébredt, elgondolkodott, és úgy elöntötte a düh, hogy bekapta volna a világot, mert valóban elfelejtett új szappant vinni a fürdőszobába. Már három nappal azelőtt észrevette, hogy elfogyott a szappan, de akkor éppen a zuhany alatt állt, és arra gondolt, hogy majd zuhanyozás után hoz egy új szappant, de aztán elfelejtette, és csak másnap jutott az eszébe. Aztán a harmadik napon is ugyanez történt vele. A valóságban nem telt el egy hét, ahogy a férje mondta, hogy súlyosabbnak tüntesse fel a bűnét, de három nap csakugyan eltelt, megbocsáthatatlanul, és a düh, amiért rajtakapták egy mulasztáson, végképp kihozta a sodrából. Most is támadással védekezett, mint mindig:
- Pedig én mindennap fürödtem - ordította magánkívül -, és mindig volt szappan!"

"
Bár jól ismerte a felesége harcmodorát, Urbino doktor most az egyszer nem bírta tovább. Valami szakmai ürüggyel beköltözött az Irgalmasok Kórházának egyik orvosi szobájába, és csak délutánonként ment haza átöltözni, mielőtt az otthon fekvő betegeihez indult. Amikor a hintója megállt a ház előtt, Fermina Daza kiment a konyhába, mintha valami sürgős dolga volna, és ott maradt mindvégig, amíg a hintó elé fogott lovak patáinak csattogása újra föl nem hangzott az utca kövezetén. Aztán valahányszor el akarták simítani a viszályt az elkövetkező három hónap alatt, csak még jobban felszították. Urbino doktor mindaddig nem volt hajlandó hazatérni, amíg Fermina Daza be nem ismeri, hogy nem volt szappan a fürdőszobában, ő pedig mindaddig nem volt hajlandó visszafogadni, amíg a férje be nem vallja: szándékosan hazudott, csak azért, hogy őt gyötörje.
Az incidens persze jó alkalom volt rá, hogy sok más, nagyon sok más viharos reggel csetepatéit is felhánytorgassák egymásnak. A sérelmek újabb és újabb sérelmeket forgattak ki a mélyből, régóta beforrott sebeket téptek fel, új sebeket ütöttek, és mindkettőjüknek rá kellett döbbennie arra a fájdalmas igazságra, hogy a házasélet harcmezején eltöltött hosszú évek alatt jóformán csak a haragjaikat terelgették ide-oda. Urbino doktor végül azt javasolta, hogy vessék alá magukat egy közös gyónásnak, és valljanak ki mindent, akár az érsek úr előtt, ha kell, hogy az ügy az úristen színe elé kerüljön, és ítélje meg ő, mint legfőbb döntőbíró, hogy volt-e szappan a fürdőszobában, vagy nem volt. Mire Fermina Dazából, aki egyébként úgy meg tudta fékezni a nyelvét, kirobbant az a mondat, amely aztán bekerült a történelembe:
- Szarok én az érsek úrra!
A káromkodásba beleremegtek a város falai, mendemondák támadtak, melyeket aztán nem volt könnyű megcáfolni, és ez a néhány szó úgy szállt szájról szájra, mint egy operettária refrénje: "Szarok én az érsek úrra!" Fermina Daza tudta, hogy elvetette a sulykot, és nem várta meg a férje reakcióját, hanem megfenyegette, hogy hazaköltözik az apja hajdani házába, amely még mindig az ő tulajdonában volt, bár bérbe adta, és különféle irodák működtek benne. És ez nemcsak fenyegetés volt, komolyan gondolta, és nem érdekelte, ha botrány lesz belőle, úgyhogy a férje időben észbe kapott. Neki nem volt bátorsága felrúgni az előítéleteit, inkább engedett. Nem úgy, hogy ráhagyta volna: volt szappan a fürdőszobában, hiszen az az igazság sárba tiprása lett volna, hanem úgy, hogy bár újra egy fedél alatt éltek, de külön szobában, és nem beszéltek egymással. Így ültek az ebédlőben is, és olyan ügyesen használták föl a gyerekeiket az asztal egyik végétől a másikig történő üzenetközvetítésre, hogy azok észre sem vették, hogy ők ketten nem beszélnek egymással. A dolgozószobához nem tartozott külön fürdőszoba, de az új életmód megoldotta a hajnali zajok miatti konfliktust, mert Urbino doktor most már csak azután ment be a fürdőszobába, hogy előbb felkészült az órájára, és most már valóban ügyelt rá, hogy föl ne ébreszsze a feleségét. Az esti fogmosás idején viszont gyakran előfordult, hogy egymásba botlottak, és ilyenkor egyikük kint maradt, és megvárta, amíg a másik végez. Így telt el négy hónap, mígnem egy este Urbino doktor egy könyvvel a kezében nemcsak hogy végigdőlt a családi ágyon, ahogy máskor is szokott, amíg a felesége ki nem jön a fürdőszobából, hanem el is aludt rajta. Fermina Daza jól megrecsegtette az ágyat, ahogy lefeküdt mellé, hogy ébredjen fel, és menjen el onnét. Fel is ébredt félig-meddig, de
ahelyett hogy felkelt volna, eloltotta a lámpát, és átölelte a párnáját. Erre Fermina Daza rázni
kezdte a vállát, hogy térjen magához, és menjen át a dolgozószobába, de őneki olyan jó volt, hogy végre megint a dédszülei pehelymatracos ágyában fekhet, hogy inkább megadta magát:
- Hadd aludjak itt - mondta. - Volt szappan.
Amikor, már az öregség küszöbén, felidézték ezt az esetet, egyikük sem akarta elhinni azt az elképesztő igazságot, hogy fél évszázados együttélésüknek ez volt a legsúlyosabb viszálya, az egyetlen, amelynek során mindkettőjükben feltámadt a vágy, hogy számoljanak fel mindent, és ki-ki menjen a maga útjára. És még a szelíd öregkor évéiben is óvakodtak attól, hogy fölemlegessék, mert az épp hogy csak beforrt sebeikből újra kiserkedt volna a vér, mintha friss sebek lennének."

Na ez az idézet - és mi, a férjemmel, gyakran szoktuk elsimítani éppen feltámadni készülő, lényegtelen marhaságokból kerekedő vitáinkat azzal, hogy annyit mondunk a másiknak:
"Volt szappan!"

A másik mondat pedig, ami viták közben jön elő, ha már nincs semmi érve az embernek, de mégsem akar engedni: "Szarok én az érsek úrra!" :-))))

Én egy kicsivel még régebben élek házasságban, mint Nóra, és nem mondom, hogy soha nem szoktam morcosan vitákba keveredni a férjemmel, de egy ilyen helyzet számomra elképzelhetetlen. Ez a szituáció a fent idézett remek részletben már nekem túl "feminin". Szóval annyira irracionális, amit csak egy nő tud létrehozni egy kapcsolatban, amikor pusztán szeszélyből és önérzetből szívja a férje "vérét". Nekem ez annyira ellenszenves női viselkedési forma, hogy még nagyon fiatalon megfogadtam, én így nem akarok soha reagálni egy problémára, és ezt házasságkötésünk napján is megfogadtam magamban...és igaz, hogy nincs mindig szappan a fürdőszobában, de szétköltözés sem lesz belőle soha, sőt egyházi méltóságok felemlegetése sem!:))))))
Szerintem egy normális kapcsolatban nem fokozódhat idáig egy vita, ha mégis, meg kell keresni az odavezető igazi okot, ami soha nem a szappan! A szappan csak a fizikai megtestesülése annak! Normális esetben igenis be kell tudni látni, ha nincs szappan, és minden másban el kell tudni ismerni, ha hibázunk, és a másiknak ugyanez a kötelessége...nehéz, de gyakorolni kell, és képesnek kell lenni arra, hogy lapozni is tudjunk egyes esetekben, ha nagyon nem menne a megállapodás...nem tudom, nálunk ez tényleg nem probléma...elég sok komoly dolgot kell megoldani -pl. gyereknevelés közben- szürke hétköznapokon, hogy az embert még az is izgassa, ha nincs lehajtott WC-tető, vagy van rosszul nyomott fogkrémes tubus, esetleg csomóra gyűrt és az akasztóra rosszul visszatett vizes törölköző, amelyek vezető válási okok állítólag, még 10-15 évvel ezelőtt olvastam erről egy cikket. Ezek az okok, mégegyszer hangsúlyozom, szerintem mindig csak a felszíne a problémának, ha tényleg baj van, akkor annak a gyökerei nem itt keresendők!

Amikor hallottam Marquez halálhírét, arra gondoltam, hogy ő az, aki sosem hal meg - aki olyat tudott alkotni, mitn ő, véglegesen otthagyta a kéznyomát a kultúránkon...Nekem abszolút No. 1., és a vasárnapi ebédnél azt mondtam ,mikor róla beszélgettünk ,hogy miatta nem lettem író- számomra az ő művei olyan "csúcsélméynek", hogy azt éreztem, ezt sosem tudom megközelíteni...Nekem egyébként nem is a Szerelem a kolera idején a kedvencem, bár egy nagy, hosszú szerelem idején sokat olvastam, inkább a Száz év magány, ami az első nagy olvasmányélméynem volt spanyolul. Egyzserűen gyönyörűség, ahogy ír ezen a nyelven, az ember élvezettel forgatja a szavait-mondatait a szájában...olyan képek ivódtak belém, amelyek újraátélése miatt mindig előveszem és újraolvasom a könyvet, beosztva, hogy minél tovább tartson :-) És most én is bemásolnám a kedvenc részletemet, a tisztelet és emlék jeléül...

Hopp, egy másik profillal léptem be véletlenül..szóval a részlet:

"Amikor José Arcadio Buendía egyedül maradt, abban keresett vigaszt, hogy szobák végtelen soráról álmodott. Álmában felkelt ágyából, kinyitotta az ajtót, és átment egy másik szobába, amely pontosan olyan volt, mint az övé, s ahol ugyanazt a kovácsolt vas támlájú ágyat, ugyanazt a
nádfonatú karosszéket s a szemben levő falon a Csodatevő Szűzanyának ugyanazt a képét látta. Innen ismét egy ugyanolyan szobába lépett, amelynek ajtaja ismét egy ugyanolyan szobára nyílt, az pedig ismét egy ugyanolyanra, és így tovább a végtelenségig. Kedvtelve járt szobáról szobára, mint egy folyosón, párhuzamos tükrök között, amíg Prudencio Aguilar keze meg nem érintette a vállát. Ekkor visszaindult a szobák során, vissza az ébredés felé, s amikor útjának végére ért, a valóságos szobában ott találta Prudencio Aguilart. De két héttel azután,hogy José Arcadio Buendíát bevitték az ágyába, Prudencio Aguilar egy éjjel valamelyik közbülső szobában érintette meg a vállát, s abban a hitben, hogy a valóságos szobába jutott, örökre ott maradt."...

@Zsófi: Ez a helyzet persze végletesen el van túlozva, de hát ők ugye latinok, náluk minden túlzó! Másrészt rengeteg játszma megy minden házasságban, a szereplők vérmérsékletétől függ, hogy mennyire mennek mélyre a szurkálódások, de játszma szinte minden párkapcsolatban van!

@KJR: Nagyon szép az idézet, köszönjük szépen, és remekmű ez, de nekem mégis a "Szerelem..." a kedvenc Márquez-könyvem.

@Ezt Nóra mondja:: Egyetértünk, Nóra! Még írni is akartam az előbbi kommentembe, hogy na de hát ezek itten latinok! De helyettem is leírtad! Azzal is egyetértek, hogy játszmák vannak minden párkapcsolatban, de szerintem minél kevesebb, annál jobb! Én az egyenes beszédnek vagyok a híve, "amit ma kimondhatsz, ne halaszd holnapra":)))), szerintem jobb, mint gyűjtőgetni a sérelmeket és meccsezni!:)))))