A tévében egy rövid összeállítás pereg (mivel az elejéről lemaradtam, nem tudom, milyen apropóból).
A leggazdagabb magyarokról van szó, meg arról, hogy szerintük a jótékonykodás a gazdagsággal járó kötelesség. Csányi Sándor OTP-vezér hátrányos helyzetű, tehetséges gyerekeknek alapított ösztöndíjat, tehetséggondozó házat létesített a számukra. A Prima Primissima Díjat is ő alapította azon magyar emberek jutalmazására, akik a maguk területén a legjobbak. Demján Sándor közel tízezer gyerek ösztöndíját fizeti, meg jótékonysági pókertornákon vesz részt… Egy másik „leggazdagabb” pedig kisgyerekek mozgásfejlesztését támogatja.
Ez mind szép és jó. Csak az az egy kérdőjel marad bennem, hogy vajon a műsor készítői mi célból adták közre ezt az összeállítást? Talán hogy „megszerettessék” velünk a gazdagokat, a gazdagságot? Egy olyan országban, ahogy ma egyre szorongatóbb a szegénység réme, és ahol egyre több, eddig szolid létbiztonságban élő család csúszik lefelé?
Ha a szimpátiakeltés volt a műsor célja, akkor vajon miért nem vágták ki Csányi Sándornak ezt az emlékezetes gondolatsorát: Magyarországon a gazdagokat sokan nem szeretik, nem tartják tisztességes embereknek őket. És bizony sokszor joggal – hisz ő maga, a leggazdagabbak listájának hol első, hol második helyezettje is ismer olyat az első tízben, aki tisztességtelen (ha nem is törvénytelen) módszerekkel szerezte óriási vagyonát… Akit ő kereken megmondva tolvajnak tart! És aki miatt ő nem is igazán büszke rá, hogy ebbe az illusztris társaságba tartozik…
Összességében a műsor tehát azt mondja nekünk: vannak jó gazdagok, akik másoknak is juttatnak a vagyonukból, és vannak tolvajok is… Vagyis nem mond semmit – ezt mindannyian tudtuk eddig is.
És ezúttal nem beszél arról a témáról, ami így januárban olyan sokszor kerül a médiafigyelem középpontjába: a gazdag magyarok legpuccosabb parádéjáról, az Operabálról. Ami sokaknál kiveri a biztosítékot minden évben, amely ellen tüntetéseket szerveznek, annak ellenére, hogy az Operabál szervezői igyekeznek megteremteni az ellensúlyt, és maguk is minden évben jótékonykodnak (idén gyermekopera-bemutatót tartanak hátrányos helyzetű gyerekeknek, meg ételt osztanak ezer hajléktalannak…). Mégis, a köznép nem hajlandó megváltoztatni a véleményét erről az eseményről – sokan tartják vérlázítónak, egyáltalán nem helyénvalónak a válság közepette is ugyanolyan pompázatos úri murit. Amelyre egy belépő 325 ezer forint, a báli ruhák ára pedig ennek kb. a triplája – már ha valaki ad magára…
Miről beszélnék én egy hasonló műsorban?
Talán arról, amit Csányitól is olvastam már többször, de ami most kimaradt ebből az összeállításból: hogy jótékonykodni, és a környezetünkön segíteni nem csak a szupergazdagok kiváltsága. Hanem mindannyiunknak, akik relatív gazdagságban élünk (mert van fedél a fejünk fölött, van mit enni adnunk a családnak), van módunk segíteni másokon.
Először természetesen a saját szeretteinkről, az utódainkról kell gondoskodnunk, de akinek e fölött is van lehetősége, az saját magának is nagy örömet szerez azzal, ha juttat a (sokszor csekélynek hitt) anyagi javakból. Például elviszi a kihízott felnőtt ruhákat és a kinőtt gyerekruhákat azoknak, akik fáznak, vagy akiknek a gyerekei szegényes öltözékük miatt szégyenkezve mennek iskolába. Vagy a gyerekek által megunt játékokat összegyűjti és elviszi a rászorulóknak. Vagy bármilyen csekély összeggel támogat egy alapítványt, amely mások segítésén dolgozik. Rendelkezik adója 1%-áról, ami gyakran oly csekély, hogy azt hisszük, nem is számít – de számít! Vagy akár már azzal is jó napot szerezhetünk valakinek, ha egy régi, otthon már nem használt takarót ráterítünk egy utcán alvó szerencsétlenre. Vagy ha bevásárolunk, esetleg egy egyszerű tál ételt főzünk egy olyan családnak, aki nehezen teremti ezt elő saját maga.
Én – miközben szörnyűnek tartom az afrikai éhezést, és engem is megráz, ha a világ bármely pontján természeti katasztrófa sújt embereket, ha ellehetetlenül az életük – mégis annak a híve vagyok, hogy a hozzánk legközelebb esőkön kell először segítenünk. Mert ha egy gyerek éhezik a szomszéd utcában, az éppúgy szenved tőle, mint az a gyermek, aki a világ túlsó felén nem jut élelemhez.
Régen ez természetes volt. A közösségek tudtak gondoskodni a maguk szegényeiről. És akinek csak kicsivel volt több, az is adott!
Nem azért, mert anyagilag voltak gazdagabbak az emberek. Hanem mert lelkileg voltak gazdagabbak! Naivitás azt hinnem, hogy visszatérhet ez a kor?
Nóra
