Hopp Ferenccel és az életművével kapcsolatban Nóra említette, hogy érdekes múzeum van Balatonlellén is, amely Afrika élővilágát, hagyományait mutatja be a látogatók számára.
Az Afrika Múzeumot 2000-ben nyitották meg és a Gróf Somssich Pongrác által adományozott afrikai trófeagyûjteménynek ad otthont. A számtalan kapitális trófeát felvonultató állandó kiállításon kultikus szobrokat, eredeti használati tárgyakat, valamint Közép-Afrika teljes élõvilágát bemutató fotókat, illetve illusztrációkat is megtekinthet a látogató. Az egyedülálló magángyûjtemény idegen nyelvû ismeretterjesztõ anyaggal is várja az érdeklődőket egész éven át. A gyûjtemény különlegessége a többszáz darabos fotógyûjtemény.
Somssich Pongrác élete nagyon kalandosan alakult a történelemnek köszönhetően. Az 1920-ban született gróf életpályája jó példája annak, hogyan változtatták meg a 2.világháború utáni események emberek terveit és jövőről alkotott elképzeléseit Magyarországon. A gróf életéről a "Magyar Nemzet" internetes archívumában találtam egy érdekes cikket, 2006-ból:
“Somogy megyében, Szarkaváron nőtt fel, a Műegyetem mezőgazdasági fakultásán tanult Somssich Pongrác, a második világháború azonban szertefoszlatta a szépreményű arisztokrata ifjú békés civil életbe vetett reményeit. A háború vége már Bajorországban éri a családot, és egyedül Pongrác gróf gondolja úgy, hogy a riasztó hírek ellenére visszatér Magyarországra, és megpróbál boldogulni az új rendszerben is. Illúziói napok alatt foszlanak szerte. Amint átlépi a magyar határt, letartóztatják. Lágerbe vinnék, de kiugrik a vonatból. Hazamegy Szarkavárra, de ott is keresik. Belátja végre, sok jóra nem számíthat itthon, jobb, ha ő is nyugat felé veszi az irányt. Így jut el családja után Belgiumba, ott él ma is. Mostanában már évente látogat haza: legutóbb Húsz év Afrika szívében című könyvének új kiadása nyújtott erre alkalmat.
Miután a leuveni egyetemen megszerezte a trópusi agrármérnöki diplomát, Afrikába ment dolgozni. Mint könyve utószavában írja, akkoriban a magyarokról azt gondolták nyugaton, hogy mindannyian fasiszta érzelműek, ezért nem volt könnyű állást kapniuk. Így került tehát a pályakezdő szakember 1948 és 1968 között előbb Belga Kongóba, ahol egy jutapréstelep vezetését bízták rá, majd tizenegy évre a Tanganyika-tó mellé egy kávéexportáló vállalatot igazgatni, végül hat évre Burundiba mint a földművelési miniszter vadászati tanácsadója. Közben megnősült, magyar asszonyt vett el, három fiuk is Afrikában született meg. Megtanulta a kikongo és a kisszuahéli nyelvet, így közvetlen kapcsolatban élt a helyiekkel, velük együtt is vadászott. Ez a húsz év éppen a nagy változások időszaka, a gyarmattartóitól szabaduló Afrika ébredése és zavara, amelyet a hirtelen rászakadt szabadság okozott. Mindennek nemcsak szemtanúja, de hű, okos krónikása is Somssich Pongrác. Most megjelent könyve egyszerre vadászkalandok sorozata és afrikai társadalomkrónika, amelyet olyan ember fogalmazott, aki érti és szereti is ezt a világot.
– Tiszteltem és szerettem a nagybátyám, Széchenyi Zsigmond könyveit, ezért kicsit megijedtem, amikor felkértek, írjam meg afrikai vadászélményeimet és vele a földrész általam megismert történetét, társadalmi változásait – mondja Somssich Pongrác. – Attól is tartottam, hogy sokan nem értik a vadászat lényegét, csak természetpusztításnak, oktalan öldöklésnek gondolják. Fontos volt tehát számomra, hogy megmutassam, mennyire más volt az afrikai vadászat még az ötvenes–hatvanas években is. Egyszerre nyújtotta a természetjárás élményét, a nemes trófea megszerzésének örömét, és nem mellékesen létszükséglet volt, hiszen a munkásoknak húsra volt szükségük. Ma már a vadászat üzlet lett, a nagyzolás egyik formája. A mai turista megrendeli, nem pedig becserkészi a vadat, és ha nem tartja elég becsesnek az eléje hajtott állatot, másikat kér. Gondoljunk arra, hogy tönkretették a vadászerkölcsöt a kommunizmus évtizedeiben. A legrosszabb példát épp a vezetők mutatták: Kádár, akinek a legnagyobb szarvasok jártak, Tito, aki a Duna és a Dráva között irtotta a vadat, illetve Ceausescu, akinek előjoga volt a medvékre. Mindezért ma már, ha tehetném, sem vennék puskát a kezembe, inkább fényképezőgéppel vadásznék. Hiszen Afrika sem az már, ami volt. A gyönyörű vidéket tönkretették, az állatokat legyilkolták. És ölik egymást az emberek is, mert túl sokan lettek, kevés nekik a hely. Amikor én éltem Ruandában, 2,2 millió volt a lakosok száma, ma kilencmillió, pedig egymilliót gyilkoltak meg a törzsi háborúkban, és az emberek harminc százaléka AIDS-beteg.
A Húsz év Afrika szívében című könyv tizenhat éve (a cikk 2006-ban íródott!) jelent meg először a Mezőgazdasági Kiadónál, huszonegyezer példányban fogyott el. Amikor az első kiadást szerkesztették, még szovjet megszállás volt Magyarországon, emlékezik Somssich Pongrác, így ki kellett hagyni belőle minden olyan témát, amely a szovjetek és a kínaiak afrikai viselt dolgairól szólt. Most második, immár eredeti változatában jelentette meg a könyvet a Corvinus Kiadó. Izgalmas, élvezetes olvasmány mindazoknak, akik szeretik és értik a vadásztörténetek szépségét, még ha nem is élték át a sebzett nagyvad üldözésének kalandját, és nem követtek csapást úttalan utakon. Emellett krónika az egykorvolt Afrikáról, kis és nagy királyokról, hétköznapi emberekről, akik még tudtak a maguk erkölcse és rendje szerint élni.
Somssich Pongrác ötven éve hagyta el Magyarországot, de hűtlen sem anyanyelvéhez, sem hazájához nem lett. Afrikai trófea- és fafaragvány-gyűjteményét Balatonlellének ajándékozta, mert mint mondja, ott fogadták a legőszintébben. A belga máltai szeretetszolgálat tagjaként segíti Kárpátalja és Erdély magyarjait, évi negyven tonna gyógyszert, orvosi berendezést, iskolaszert, élelmiszert juttatnak el számukra. És nyolcvanhat esztendősen is előadásokat tart, hogy eloszlassa a nyugaton Magyarországról máig élő tévhiteket, előítéleteket.”
Gróf Somssich Pongrácot 2001-ben avatták Balatonlelle díszpolgárává.
Itt található néhány kép a múzeum anyagáról:
http://www.iranymagyarorszag.hu/afrika_muzeum/I305163/
Zsófi
