Február első napjait írjuk, s köztudomásúlag a tél a depresszió melegágya. Az igazi, mély depresszió szerintem a januárhoz kötődik – amikor alig jut nekünk az éltető napfényből, amikor ránk törnek az új évvel kapcsolatos szorongások, amikor testünk lelkünk téli álmot szeretne aludni… de nem lehet, hisz cipelnünk kell tovább az életünk terheit. A jövőkutatós cikkben már emlegettük, hogy a depresszió egyre terjedő népbetegség, mert társadalmunkban egyre kevésbé találjuk meg azokat a kapszkodókat, amelyek a régi korok embereit átsegítették a nehézségeken. És mert egyre korábbi életkorunkban, és egyre intenzívebben szembesülünk azzal az érzéssel, hogy tehetetlenek vagyunk a világban minket körülvevő sok rosszal szemben.
Aki először átéli ezt az érzést, talán nem is sejti, hogy hány millióan szenvednek ugyanazoktól a rossz gondolatoktól világszerte! Nézzük hát, hogy Liz, a jómódú amerikai írónő hogyan élte meg, amikor rátalált közös barátunk, a Depresszió!
„…nyilvánvalóvá vált, hogy komoly gondban vagyok, és hogy a problémáimon nem tudok egykönnyen úrrá lenni. Ahogy a házasságom szétfoszlóban volt, a mély depresszió összes jelét felfedeztem magamon: álmatlanság, étvágytalanság, a szexuális vágy csökkenése, megállíthatatlan sírás, krónikus hát- és gyomorfájás, elidegenedésérzet, kétségbeesés, a munkára való koncentrálóképesség teljes hiánya – soroljam? … Előfordul, hogy az ember néha úgy vesz el a kétségbeesés erdejében, hogy egy darabig észre sem veszi: eltévedt. Ameddig csak lehet, győzködi magát, hogy csak néhány lépésnyire tért le az ösvényről, bármikor visszatalálhat rá. Aztán újra és újra leszáll az éj, és fogalma sincs, hol van, és merre jár. Ekkor már be kell ismernie: olyan messze kóborolt a kijelölt úttól, hogy már azt sem tudja, melyik irányban kel fel a nap.
Úgy indultam a depresszió elleni csatába, mintha az életemről lett volna szó – és persze pontosan arról volt szó. Úgy tanulmányoztam a saját depressziós állapotomat, akár egy iskolai tantárgyat. Próbáltam kibogozni az okait. Vajon miben rejlik ennek a kétségbeesésnek a gyökere? Csak pszichológiai okai lennének? Csak átmeneti rossz időszakról lenne szó? (Ha a válási procedúrának vége, a depresszió is elmúlik?) Genetikailag öröklődött vajon? Kulturális okai lennének? (Csak a posztfeminista amerikai kultúrában érvényesülni kívánó karrierista lánynak az egyensúly elérésére tett próbálkozásáról van szó, ebben az egyre inkább stresszes és elidegenedett városi környezetben?) Esetleg a csillagok járásához van köze? (Azért vagyok szomorú, mert érzékeny lelkületű Rák vagyok, akinek a főbb tulajdonságait a labilis Ikrek szabályozzák?) Művészi hajlamaim okozzák? (Hiszen minden kreatív ember depresszióban szenved, nem igaz? Elvégre túlérzékenyek vagyunk és különlegesek…) Esetleg karmikus oka van? Hormonális okok? Étkezési szokások? Filozófiai kérdések? Az évszakok váltakozása? Környezeti tényezők? Valami univerzális, Isten utáni vágyakozás részese vagyok csak? Vagy csak egy gyors numerára van szükségem?
Hány és hány alkotóelemből áll össze egy emberi lény! Mennyi különböző szinten mozgunk, milyen rengeteg befolyás ér minket az elménkből, a testünkből, a múltunkból, a családunkból, a városunkból, a lelkünkből és az ebédünkből! Kezdtem úgy érezni, hogy a depresszióm egy örökké változó mintagyűjteménye a fent említett összes tényezőnek és még néhány más dolognak, amiről fogalmam sem volt. Így hát minden szintet figyelembe véve szálltam harcba. Megvettem az összes, zavarba ejtő címmel ellátott önsegélyező kézikönyvet (ezeket mindig gondosan befedtem a Hustler legújabb számával, nehogy bárki is rájöjjön, mit olvasok.) Elkezdtem egy terapeutához járni, hogy professzionális segítséget kapjak. A nő kedves volt és bölcs. Olyan lendülettel imádkoztam, mint egy frissen felszentelt apáca. Nem ettem húst (legalábbis egy ideig), mert valaki azt mondta, hogy „a hússal együtt elfogyasztjuk az állat halálfélelmét is”. Egy különc, elvont masszőr azt javasolta, hogy hordjak narancsszínű bugyikat, hogy ezáltal helyrebillentsem a szexcsakrámat – és én, amilyen hülye vagyok, meg is tettem. Annyi orbáncfűteát ittam, amennyi egy egész orosz Gulágot felvidított volna – de rajtam az sem segített. Edzettem. Lélekemelő és vidám művészeti alkotásokkal vettem körül magam, miközben szorgalmasan elkerültem a szomorú filmeket, könyveket, és dalokat. (Ha bárki ugyanabban a mondatban egyidejűleg használta a „Leonard” és a „Cohen” szavakat, el kellett hagynom a szobát.)
Igazán igyekeztem, hogy leküzdjem a vég nélküli sírást. Emlékszem, egyik éjjel, amikor megint csak ott kuporogtam a megszokott díványom megszokott sarkában, a szokásos tragikus gondolatsor által okozott könnyáradatban, megkérdeztem magamtól: „Liz, hát nincs semmi, amit ezen a jeleneten változtatni tudnál?” És csak annyira tellett, hogy felálljak, és még mindig zokogva megpróbáljak a nappali közepén egy lábon egyensúlyozni. Csak hogy bebizonyítsam magamnak: bár a könnyeket vagy a benső, gyászos dialógust nem tudom megállítani, azért valamennyire ura vagyok a helyzetnek – legalább képes vagyok egy lábon egyensúlyozva hisztérikusan zokogni. Hé, már ez is valami!
Az utcákon mindig átmentem a napfényes oldalra. Közeli ismerőseimre támaszkodtam: gondosan ápoltam a családi és baráti kapcsolataimat. És a fontoskodó női magazinok hatására, amelyek másról sem papoltak, mint hogy az alacsony önbecsülés csak ront a depresszión, felkerestem egy fodrászt, drága make-upot vásároltam, és beszereztem egy gyönyörű ruhát.
A gyógyszeres kezelés volt az utolsó dolog, amit kipróbáltam, miután két évig küzdöttem ezzel a szomorúsággal. Ha bárkit is érdekel a véleményem, szerintem ennek mindig a legutolsó mentsvárnak kéne lennie. Én akkor döntöttem a gyógyszeres út mellett, amikor egy este, a hálószobám padlóján töltött hosszú órák alatt arról próbáltam meggyőzni magam, hogy tán mégsem kéne felvágni az ereimet a konyhakéssel… (…)
Amikor felkerestem a pszichiátert, megkérdezte tőlem, miért nem folyamodtam már korábban segítségért – mintha nem azzal próbálkoztam volna már jó ideje, hogy kikecmeregjek a gödörből… Kifejtettem neki a depreszió elleni gyógyszerekkel szemben érzett fenntartásaimat és ellenvetéseimet. (…) Azt felelte: Ha veseproblémája lenne, biztos nem habozna, hanem beszedné a gyógyszert. Hát akkor miért vonakodik ettől? (…)
Gyorsan, szinte pár nap lefolyása alatt már éreztem, ahogy az elmémbe a nappali világosságból egy icipicivel több szűrődik be. És végre aludni is tudtam. Ez igazi áldásnak számított, mert amikor az ember nem tud aludni, akkor képtelen arra, hogy kikászálódjon a gödörből. (…) Bár a gyógyszerek azonnali hatását nem vitathattam, szedésük mindig is kényelmetlen érzéssel töltött el. A fenntartásaim megmaradtak. A pirulák átsegítettek a nehéz szakaszon, ezt nem vitatom, de amilyen gyorsan csak lehetett, abba akartam hagyni a szedésüket. 2003 januárjában kezdtem el szedni őket. Májusra már sikerült jelentősen lecsökkentenem az adagot. Sikerült volna átvészelnem mindezt a gyógyszerek nélkül? Képes lettem volna túlélni önmagamat, ha csak magamra számíthatok? Nem tudom. Ilyen az emberi élet – nincs egy kontroll-csoport, amelynek alapján megállapíthatnánk, miként alakult volna az életünk, ha bármely tényezőjét megváltoztatjuk.
Abban mindenestre biztos vagyok, hogy a gyógyszerek enyhítették szenvedéseim katasztrofális jellegét. Ezért hálás vagyok. Lenyűgöz a hatalmuk, de aggódom a túlzott mértékű használatuk miatt. Szerintem ebben az országban sokkal visszafogottabb mértékben kéne használnunk az antidepresszánsokat, és csakis pszichológiai kezelés kiegészítéseként kellene alkalmazni őket. Gyógyulást várni ott, ahol a betegség tünetét gyógyszeres kezeléssel csupán elfedik, a mélyben rejlő ok feltárása nélkül – ez az abszurd gondolkodásmód tipikusan a nyugati világra jellemző.”
Eddig az idézet (Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek, Ulpius-ház kiadó, fordította: Balázs Laura).
Azt mondhatom, szerencsés alkat vagyok, hogy a fent leírt állapotba soha nem kerültem. De nekem is volt álmatlan időszakom, volt sírós időszakom… Az élet nehézségeit mind másképp dolgozzuk fel – ha egyáltalán fel bírjuk dolgozni. Ismerek olyanokat, akik Lizhez hasonlóan nem tudták leküzdeni a depressziójukat külső segítség nélkül. Azt gondolom, hogy az ő környezetüknek is van ebben felelőssége – hogy mielőbb megpróbálják a depresszióval küzdő társukat rávenni: kérjen szakértő külső segítséget. Bár legtöbbször már az is sokat segít, ha van kivel megosztaniuk a problémájukat.
