Amikor évekkel ezelőtt először adott hírt a média arról, hogy Amerikában egy egyetemista diák lemészárolta a társait, azt gondoltuk: ilyesmi csak egyetlen, beteg elméjű gyerek műve, annyira kivételes eset, hogy nem is érdemes mást tenni vele, mint elborzadni és elfelejteni.
Aztán egyre gyakrabban jött efféle hír.
Moses Lake, Washington, általános iskola, 2 diák- és egy tanáráldozat, a gyilkos 14 éves. 1999. Colorado, USA, Columbine középiskola, 12 diák- és 1 tanáráldozat, a két gyilkos 17 és 18 éves. 1999. Taber, Kanada, Myers közéspiskola, egy diákáldozat, egy sebesült, a gyilkos 14 éves. 2001. jan, Svédország, egy 17 és egy 19 éves meggyilkolja a diáktársát. 2002. Erfurt, Németország, Gutenbert városi iskola, 14 tanár- és 2 diák- 1 rendőráldozat, a gyilkos 19 éves. 2004. Carmen de Patagones, Argentína, kisvárosi iskola, 3 diákáldozat, 6 sebesült, a gyilkos 15 éves. 2007. Tuusula, Finnország, 7 diák- és egy tanáráldozat, 10 sebesült, a gyilkos 18 éves. 2008. Kauhajoki, Finnország, 9 diákáldozat, a gyilkos egy 20 éves egyetemista. 2009. Winnenden, Németország, Albertville középsikola, 15 áldozta, a gyilkos 17 éves.
Az Egyesült Államokban olyan sok eset történt, hogy szinte alig lehet „válogatni” belőle. A legtöbben azonban úgy érezzük: ez megint a borzalmas amerikai társadalom problémája… tőlünk ez távol van, mint Makó Jeruzsálemtől! De a fenti listán szándékosan sorakoztattam fel nem amerikai iskolai gyilkosságokat. Akkor mégsem az ottani speciális helyzet termeli ki ezt a szörnyű jelenséget?
Tartok tőle, hogy nálunk még mindig sokan azt mondják: a magyarok nem érintettek ebben… Nálunk nincsenek ennyire „zizzent” fiatalok, és főleg nincs annyi fegyver, amivel megvalósíthatnák a zavart agyukban megformálódott ördögi ötletüket!
Persze egyre-másra érkeznek hírek magyar iskolákban történő agresszív incidensekről… Hol diák aláz meg diákot… Hol diák tanárt ver! De van, aki azt mondja: ilyen mindig is volt, a megalázó gólya-beavatási szertartások, egy-egy diák kipécézése „természetes” része a diákéletnek…
Azonban akinek a gyereke elszenvedi ezt, az az enyhébb eseteket sem tekinti természetesnek. Ráadásul a hírek már Magyarországon sem csak ilyenekről szólnak.
2008. májusában egy egri szakközépiskolában egy 17 éves diák akkora ökölcsapást mért diáktársa arcába, hogy azt életveszélyes állapotban, többszörös arc- és koponyatöréssel szállították kórházba.
Ugyanebben a hónapban Kaposváron két 17 éves fiú kövekkel, botokkal, vésővel agyonverte diáktársát, és élettelen testét egy tóba dobták!
2009. novemberében egy 23 éves pécsi gyógyszerészhallgató lövöldözni kezdett az egyetemen. Egy diáktársa meghalt, hárman súlyosan megsérültek.
Most pedig a legújabb hír – de sokkal megnyugtatóbb kimenetellel: pénteken őrizetbe vett a rendőrség egy 22 éves egyetemistát, akinél alapos gyanú merült fel, hogy zavart elméjével 22 ember meggyilkolását tervezi…
Erről az utóbbi történetről annyi minden jutott eszembe… Először: hogy hogyan jöttek rá, mit tervez? Hogy tényleg azt tervezte-e – vagy itt már emberi, személyiségi jogok is mérlegelendőek…? A Nagy Testvér figyel? Már azt is tudja, ki mit tervez? Erről is írhattam volna…
De aztán jöttek a további hírek. Kiderült: a fiú tényleg zavartan viselkedett. Évekkel ezelőtt rátámadt saját anyjára és nagymamájára, ekkor pszichiáterhez vitték. 18 éves koráig állt kezelés alatt, borderline szindrómát állapítottak meg nála (ez egy személyiségzavar, tünetei igen sokfélék, többek között jellemzően veszélykereső módon viselkednek, dühkitöréseik vannak, kapcsolataikban szélsőségesek). Gyilkos tervét másfél éve formálgatta. Ezért iratkozott be sportlövésztre. A korábbi pszichiátriai előélete ellenére kapott fegyvert. Internetes blogjában egy versben világosan leírta, mire készül. Amikor elfogták, elmondta: vonzódik az iskolai mészárlásokról szóló történetekhez. Többször magával vitte már fegyverét az egyetemre, illetve bevásárlóközpontokba. Maga sem érti, miért nem tette meg eddig… Két héttel ezelőtt saját lépcsőházukban elsütötte gázpisztolyát, a tűzoltók is kijöttek, mert a lakók azt hitték, gázrobbanás történt… Végül egy ismerőse e-mailben jelentette be a rendőrségnek, hogy ez a fiú időzített bombaként ketyeg közöttünk.
És ezúttal megúsztuk.
De szükségszerű ez, hogy csak a véletlenen múljon, hogy egy-egy ilyen tragédiát megelőz-e a társadalom?
Virág György pszichológus, az Országos Kriminológiai Intézet igazgatója indokolatlannak tartja, és a média rovására írja aggodalmunkat. Azt mondja: a statisztikai adatok azt mutatják, hogy a gyermekek és fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények száma csökken – igaz, ezen belül a személy elleni erőszakos tettek száma emelkedik… A szakember leszögezi: az agresszivitás mindig is jelen volt az iskolákban, mostanra „csak” a megjelenési formái változtak. De hát min csodálkozunk? A világ erőszakosabbá vált körülöttünk, a társadalmi és politikai környezetet sem a megértés és a tolerancia jellemzi…
Nála empatikusabban nyilatkozott a témában az általam nagyon kedvelt Ranschburg Jenő pszichológus, gyermekkorunk Családi körének meghatározó személyisége. Azt mondja: hiányzik a gyerekek életét nyomon követő szülői magatartás, a gyerekek magukra vannak hagyatva – ez húzódik meg a gyermekek által elkövetett erőszakos tettek hátterében. Rengeteg fiatal élete céltalan, irányítást nélkülöző. Nincsenek jól szervezett fiatalkorú közösségek, melyekben a szabadidejüket eltölthetnék. A lézengő ifjak hajlamosabbak ostobaságokat elkövetni. Ráadásul kialakul a gyerekekben a „gonosz világ” szindróma, félelmetesnek látják a felnőttek világát, és sűrítve kapják az erőszakot a tévéből is.
Münnich Iván pszichológus szerint az emberek annyira elidegenedtek egymástól, hogy személyes kapcsolatok néküli, virtuális világokba menekülnek. Nagyon nehéz elcsípni azt a pillanatot, amikor a virtuális térben megfogalmazódó erőszak mikor csap át valóságos erőszakba. Ez a motívum mind a pécsi lövöldöző fiúnál, mind a most elfogott egyetemistánál megfigyelhető volt, csak míg egyikük a tettek mezejére lépett, a másik még nem jutott el a megvalósításig. De ez nála csak idő kérdése volt – a szakértő szerint.
Solt Ágnes, az Országos Kriminológiai Intézet kutató szociológusa szerint a család és az iskola egyaránt felelős azért, ha a gyerekekben a felgyülemlett feszültség másokkal szembeni agresszió formájában tör felszínre. Mind a pedagógusnak, mind a szülőnek észlelnie kellene, hiszen jól látható jelei vannak annak, ha egy gyermek antiszociálissá válik. Amikor elszakad a valóságtól, és a filmekből, internetről, számítógépes játékokból másolt módszerekkel próbál érvényesülni.
A családok azonban egyre kevésbé nevelnek: ahol van munka, ott azért nem találkozik eleget a szülő a gyerekkel, ahol nincs – ott a létfenntartásért való küzdelem vonja el a figyelmet a gyereknevelésről.
Az iskola pedig egyelőre nem képes átvenni ezt a szerepet. A túlságosan liberális oktatáspolitika kivett minden eszközt a pedagógusok kezéből: túlhangsúlyozza a gyerekek jogait, miközben senki nem tanítja meg nekik a kötelességeiket.
Másik nagy kedvencem, Vekerdy Tamás ennél még drasztikusabban fogalmaz: egyik könyvének címe szerint „Az iskola betegít”. A mostani eset kapcsán pedig azt nyilatkozta: a mai magyar közoktatás már önmagában is növeli a gyermeki agressziót. Az iskola mindig arra kíváncsi, mit nem tud a gyerek… ezzel kudarcélményeket okoz, s ez agressziót vált ki. Jegyre felelni szorongást kelt, a szorongás visszafogja a teljesítményt, és ez is gyakran átfordul agresszióba, különösen a kamaszkor felé haladva. A versengés is egymás lenyomására alapul – így nem fejlődik a közösségi szellem. S ezt már én teszem hozzá: ennek eredménye az is, hogy bizonyos személyiségtípusú gyerekek elszigetelődnek.
Létezik azonban olyan módszer, amely a pedagógia eszköztárával meg tudná előzni a fiatalok szélsőségessé, agresszívvá váló devianciáját. Elliot Aronson szociálpszichológus neve sokak számára ismerős. Nekem tananyag volt a „Társas lény” című könyve, nagyon izgalmasnak tartottam már akkor is a gondolatait. De hogy nem csak én – azt jelzi, hogy a neve szerepel a 20. század 100 legnagyobb hatású pszichológusának listáján. Ő írt egy külön könyvet mindarról, amit e cikkben taglalok. A magyarul is megjelent mű címe: „Columbine után – Az iskolai erőszak szociálpszichológiája”. (A Columbine középiskolában két diák lemészárolt 13 embert, 23 másikat súlyosan megsebesített 1999-ben).
Aronson a könyvében elemzi ezt az esetet, és olyan gyökeres megoldásokat javasol, amelyek több évtizedes kutatásain alapulnak, és amelyek alkalmasak arra, hogy csökkentsék az iskolában kialakuló agressziót.
Aronson azt mondja (amit Vekerdy is): a verseny teszi szélsőségesen agresszívvá a gyerekeket. A versengés közben a fiatalok könnyen a gyengék ellen fordulhatnak, sőt, a tanárok is számos alkalommal áldozattá válhatnak. Ezt a helyzetet az orvosolja, ha az osztályokon belül együttműködésre késztetik a fiatalokat, pl. tanulócsoportokban készülnek fel a tananyagból.
Ezt mozaik-módszernek nevezte el. Kimutatta: már napi egyetlen egy olyan óra, ami a csoporton belüli együttműködésre épül, kimutathatóan javítja a helyzetet egy osztályban! A módszer részletes leírása megtalálható a könyvben (és meghaladja e cikk kereteit). De tény: az amerikai iskolák 20%-a alkalmazza ma ezt a módszert, és az utóbbi 8 évben jelentősen csökkent a fiatalkori agresszió!
Szerencsére már nálunk is megmozdult valami ezügyben. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium létrehozott egy szervezetet, a neve: „Az Iskola Biztonságáért Bizottság”. A bizottság tagjai közt megtalálható a Rendészeti Minisztérium, az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium, a Szociális és Munkaügyi Minisztérium, az Oktatási Minisztérium képviselője, de rajtuk kívül – s ez nagyon fontos, mert talán kormányokon átívelővé teszi a bizottság munkáját - elismert szakemberek is: Dr. Vekerdy Tamás, Dr. Sáska Géza oktatáskutató, Dr. Loránd Ferenc, az Országos Köznevelési Tanács elnöke, Dr. Trencsényi László, a Magyar Pedagógiai Társaság Elnöke, stb. A bizottság (amennyire utána tudtam nézni), negyedévente ülésezik, tehát úgy tűnik, valódi munkát végez!
2008. áprilisában kelt állásfoglalásuk és javaslataik itt elolvashatóak: http://www.okm.gov.hu/letolt/kozokt/iab_af_080605.pdf
Amit én kiemelnék belőle: szorgalmazzák, hogy az iskolákban és kollégiumokban ismertessék meg a pedagógusokat különféle vitarendezési technikákkal, a tanulóközösségek a pedagógusokkal közösen elemezzék azokat az eseményeket, amelyek elvezethetnek valamiféle tanulói erőszak kialakulásához. Meg kell tanítani a diákoknak az erőszakmentes konfliktuskezelő technikákat, s ehhez mindenek előtt a pedagógus társadalmat kell ez irányban továbbképezni – szakmai konferenciákkal, esetleg országos szakszolgálat létrehozásával.
Összegzésül tehát: a felelősség mindannyiunké. Szülőként az a dolgunk, hogy valódi figyelemmel kísérjük gyermekeink életét, időben észrevegyük, ha a gyermek elszigetelődik az iskolai közösségben, ha a versengésben alulmarad – vagy épp ellenkezőleg: ha olyan módszerekkel kerekedik felül, amelyeket a valóságtól elrugaszkodott forrásokból tanult, pl. számítógépes játékokból. Ha antiszociálissá válik, ha a magatartásában zavartságot mutat. Egyáltalán: mindent vegyünk észre! És ne engedjük őket a tévében minden borzalmat megnézni, az interneten korlátlanul böngészni. Ne engedjük őket virtuális valóságokba menekülni, hanem segítsünk, hogy valódi közösségek egyenrangú tagjaivá válhassanak. Ne szégyelljünk szakértő segítséget kérni, ha úgy érezzük, hogy a gyerek rászorul! Sok szülőtársnál tapasztalom azt a fura hozzáállást, hogy maga előtt is letagadja, ha valami "baj van" a gyerekével, mert úgy érzi: azzal ő "bukik meg", mint szülő - és ezt az önértékelési, hiúsági kérdést fontosabbnak tartja a gyereke érdekénél! Sokan azért nem viszik fejlesztő pedagógushoz, gyógytornászhoz, vagy még inkább: gyermekpszichológushoz a gyereküket, mert elutasítják a tudatot, hogy az ő gyerekük "nem hibátlan"... Pedig ez a lehető legrosszabb, amit tehetnek! A saját gyermeküktől tagadják meg emiatt a segítséget.
A végére hagytam a szerintem legfontosabbat: hogy mindig, minden körülmények között jó példával járjunk elől, ami egyértelművé teszi a gyerekeink számára, hogy az agresszió nem elfogadott konfliktuskezelési módszer.
Mint a társadalom tagjai pedig, az a dolgunk, hogy kikényszerítsük a politikából az oktatás korszerűsítését, elérjük, hogy az iskolák neveljenek is, ne csak oktassanak. Hogy a meglévő, agressziócsökkentő technikákat alkalmazzák is! És mint tüneti kezelés, jó lenne elérni azt is, hogy ismert pszichiátriai betegséggel már kezelt személyek ne kaphassanak fegyverviselési engedélyt, fegyvert… (bár azt hiszem, ezekben a történetekben a fegyver maga a leginkább elhanyagolható tényező…)
Szándékosan nem írtam most az egyik legsúlyosabb társadalmi problémánkról, ami szintén rendszeresen eredményez iskolai erőszakba torkolló eseteket: arról a szociális katasztrófáról, ami az ország számos térségét érinti. Az még a fentieknél is messzebbre vezetne…
Nóra
