…na meg japán teaszertartás, zen-buddhista teaáldozat, bostoni teadélután… Megannyi összefüggésben hallottunk már a teáról mindannyian.
Tea néven egyrészt a Camellia sinensis és a Camellia Assamica nevű örökzöld cserjéket ismerjük. Másrészt teának nevezzük az e cserjék forró vízbe áztatott leveleiből vagy rügyeiből készülő főzetet. Sőt, teaként említjük a tealeveleket nem tartalmazó, más szárított növények, gyógynövények, fűszerek, gyümölcsök főzetét is.
Ha a csokoládéról már elmondtuk, hogy Dél-Amerikából érkezett a mi kultúránkba, a kávéról pedig tudjuk, hogy Észak-Kelet Afrikából és az Arab-félszigetről terjedt el világhódító útjára - kezdjük a tea történetét is eredeti termőhelyén, Kínában.
Mint minden ősi szokás, a teaivás eredete is a messzi múlt homályába vész, és csakúgy, mint a csokoládét – ezt is szép legendák övezik. Ezek egyikét a Krisztus előtti 2737. évre teszik (de olyan forrást is találtam, mely szerint i.e.5000-ben esett meg ez – ami elég nagy különbség!) A legenda főszereplője Shen Nung, az uralkodó, aki megalapozta a kínai mezőgazdaságot, megtanította a népét a növénytermesztésre, hogy megkímélje az állatokat a leöléstől…Gyógynövények százait próbálta ki, hogy megállapítsa, milyen gyógyhatással bírnak. És ő volt az, aki egyszer egy fa mellett üldögélt, miközben a szolgája vizet forralt mellette. A szél belefújt néhány levelet a forró vízbe a fáról, és a gyógynövények iránt olyannyira érdeklődő Shen Nung nem bírta megállni, hogy meg ne kóstolja a véletlenül keletkezett főzetet. A fa, melynek a levele lehullott, nem volt más, mint a Camellia sinensis, a végeredmény pedig az az ital, melyet ma teaként ismer a világ.
Egy másik történet szerint maga Gautama Buddha volt, akinek a csészéjébe belehullt a tealevél, miközben a kertben meditált…
A harmadik eredetlegenda ennél sokkal bizarrabb: Bodhidarma, dél-indiai buddhista szerzetes, aki a Zen buddhizmust elterjesztette Kínában – egy alkalommal elvonult egy barlangba a Shaolin templomok közelében, és kilenc évig nem tett mást, mint egy fallal szemben ült, s a falat nézve némán meditált. Ám hét év után egyszercsak elaludt… Nagyon mérges lett magára, s mérgében levágta a szemhéjait, hogy ne tudjon újra álomba merülni… A földön pedig, ahová a levágott szemhéjak hullottak, kisarjadt az első teacserje – melynek levelei segítenek az ember elméjének ébernek, frissnek maradni meditáció közben!
Sohasem fogjuk megtudni, mi igaz a fenti történetekből (bizonyos vélemények szerint Shen Nung személye is csak mítosz…).
Egy azonban bizonyos: már a Han dinasztia korából (i.e. 206-220.) származó sírokban találtak tea-tartó edényeket. A Tang dinasztia alatt pedig (i.sz. 618-906) már Kína nemzeti italává vált a tea. A 8. sz. végén egy Lu Yu nevű író egy egész könyvet írta a teáról, „Ch’a Ching”, azaz a „Klasszikus tea” címmel. Nem sokkal később Japánban is elterjedt a Kínából odautazó buddhista szerzetesek közvetítésével. A teaivás a japán kultúrának is szerves részévé vált, a japán teaceremónia alapjai a már említett „Klasszikus tea” könyvben megtalálhatóak!
Európába először portugál hajósok hozták Japánból, de ekkor még nem terjedt el kontinensünkön. Később azonban, a 16. század végén a hollandok kereskedelmi állomást létesítettek Jáva szigetén, 1606-ban pedig Jáván keresztül behajózták az első, kereskedelmi mennyiségű kínai teát Európába. Először a hollandok körében vált divatos itallá, majd a franciák is rákaptak, s végül 1658-ból fennmaradt egy angol újságcikk, mely hírül adja, hogy egy londoni kávézóban megkóstolható a Kínából származó új ital, mely Tcha návre hallgat, más nemzetek pedig Tee néven emlegetik… Ekkor azonban ez még csak furcsa keleti hóbortnak számított ez az angolok körében. Amikor viszont II. Károly feleségül vett egy portugál hercegnőt, aki komoly tea-függőségben szenvedett, végre a britek (először az udvar, majd a gazdagok szélesebb rétegei) úgy igazán, véglegesen beleszerettek a teába. Ahogy az olaszoknál a kávé, úgy a briteknél a tea vált nemzeti itallá – olyannyira, hogy ha ma a teáról szó esik, egész biztos az elsők között említjük a szüntelenül teázó angolokat.
További tea-történelemről, a tea fajtáiról, és a teázási szokásokról a folytatásban írok majd.
Nóra
P.S.: Egy érdekes egybeesés (vagy az egymásra hangolódva rezgő szubatomi részecskék eredménye?) - aznap, amikor elkezdtem megírni a tea történetét, a nővérem elküldött nekem egy weboldalt a kedvenc teaboltjáról, turoskardinális pedig egy hozzászólásban megkérdezte, nem akarok-e a csoki és a kávé után a teáról is írni... Örülök az ilyen véletleneknek!
